A teljes kinézetet köszönöm Blue-nak!

2013. november 6.

Kegyetlen hold - 14. fejezet

14. fejezet

 Elkezdődött, elkezdődött, elkezdődött.
 Nehéz lett volna megfogalmazni, hogy mit éreztem legbelül. A gyomrom kavargott, a fejem zúgott, a lábaim remegtek. Tudtam, hogy a térdeim nem sokáig bírják el a súlyom, a talaj pedig kezdett kicsúszni a lábam alól. Mindezt csak nagyon halványan érzékeltem, a külvilág mintha nem is számított volna. Félelmet nem ismerve közelítettem meg Zac túlságosan is ismerős alakját. A fiú a tisztás túloldalán ácsorgott és várt valamire. Tudtam, hogy az a valami én vagyok. Talán választ kaphatok a kérdéseimre. Talán rájövök, hogy miért történik velem ennyi furcsaság. Legbelül ebben reménykedtem, de a józan eszem mindig próbált felvilágosítani arról, hogy ez nem így lesz. Az utolsó szikrát is lerombolta, ami megmaradt bennem. Állandóan figyelmeztetett, nem ringathattam el magam a képzeletem tökéletes világába. A valóságban minden rossz volt, semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
 A sötétség elnyelt mindent, már azt sem láttam, hová lépek. Tudtam, hogy mostanra a nap már lement. Éreztem, hogy a talpam alatt csúszós levelek hevertek, amik a tél közeledtével lehullottak a fákról. Nappal biztosan gyönyörű látványt nyújthatott az arra járók számára, de éjszaka csak nehezítette, hogy eljussak oda, ahova indultam. Nem akartam tudni, hol vagyok, vagy hová tartok. A józan eszem azon kis része, amit még a magaménak tudhattam, biztos volt benne, hogy veszélyben vagyok. Zac alakja egyre nagyobbnak tűnt, ahogy közeledtem hozzá. Biztos voltam benne, hogy a fiú állt ott, bár abban már nem, hogy még mindig őt látom. Talán csak képzelődtem. A sötétség furcsa dolgokat művel az emberekkel. Beindítja a fantáziájukat, elképzelik a lehető legrosszabb dolgot, ami történhet velük. Számtalan új és új szörnyűséget találnak ki, amint meghallanak egy apró neszt, ami talán csak egy faág reccsenése volt. Velem is ez történt. Már nem tudtam, hogy Zac állt-e ott pár perccel ezelőtt, vagy csak azt hittem, hogy a fiú az. Talán valami, amiről jobb nem tudni az igazat.
 Célirányosan törtem előre, átszeltem a tisztást, aminek a közepét porrá égett virágok maradványai tarkították. Mire az erdő széléhez értem, már senki sem volt ott. Egy apró villanást láttam a fák közül és tudtam, hogy arra kell mennem. A lábaim maguktól indultak el, mintha csak önálló életet élnének. Ahogy felnéztem a fák egykor még zöldellő ágai közé, a hold kövér alakja jelent meg előttem. Szinte úgy éreztem, hogy erőt ad, már nem féltem, egyszerűen nem számított semmi. Csak egyenesen előre. Ez járt a fejemben, minden gondolatomat kiűzte onnan.
 Pár perc elteltével megtaláltam Zac-et. Háttal állt nekem, az arcát nem láttam. Éreztem, hogy izmai megfeszültek a ruha alatt, kezeit ökölbe szorította. Ideges volt. Oda akartam menni hozzá, átölelni, vagy legalább megkérdezni, hogy mi történt vele, de nem tudtam. A testem nem engedelmeskedett. A fiú észrevett, lassan megfordult. Szemei szinte ragyogtak az éjszakában, tisztán láttam őket. Feldúlt volt, tekintete szenvedést tükrözött. Úgy éreztem, az idő megfagyott körülöttünk, ahogy egymással szemben álltunk. A pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, senki sem mozdult, egyetlen szó sem hangzott el.
 - Hát igaz – nézett rám továbbra is. Nem értettem miről beszél, de nem tudtam rákérdezni. Egyszerűen nem ment, akárhogy is erőlködtem, egy hang sem jött ki a torkomon.
 A fiú közelebb lépett, óvatosan, mint aki attól fél, hogy megcsúszik a nedves avaron. Talán egy gyilkost látott bennem. Nem csoda, hisz nem is voltam annál több. Még akkor is, ha ő ezt nem tudta.
 - Azt mondták, te is olyan vagy, de nem hittem el. – Zac még egy lépést közelített felém, de úgy tűnt, nem biztos abban, hogy mit csinál.
 Nem tudtam, miről beszél. Szólni akartam, hogy mondjon el mindent, de nem ment. Egyszerűen az agyam megmaradt kis része nem volt elég rá. Az égre pillantottam, ahol egyetlen árva csillagot sem láttam. A hold a fekete felhők mögé araszolt, már csak egy aprócska része látszott ki onnan. Hamarosan el fog tűnni a fák mögött. Szinte már kívülről tudtam az útját.
 Zac már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Könnyedén megölhettem volna. A földön elegendő faág hevert ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal keresztülszúrjam a szívét.
 Mi lett velem? Már úgy gondolkodtam, mint egy gyilkos. Talán tényleg az vagyok. Talán kevés az a kifogás, hogy nem én irányítottam a testem, nem én döntöttem úgy, hogy megölöm azt az embert.
 A fiú a vállamra tette a kezét, majd óvatosan az állam alá csúsztatta az ujjait. Nem félt, láttam rajta. Pedig még én magam sem tudtam, hogy mit fogok vele tenni. Talán életben hagyom, talán nem. De, mintha biztos lett volna a dolgában, megemelte az államat. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek, ami még mindig ragyogott. Arcunkat már csak pár centiméter választotta el, amitől majd megőrültem. Lehelete meleg volt, csiklandozta az orromat. Ajkaim vágyakozón szétnyíltak, vártam, hogy tegyen valamit. Utáltam őt, amiért meg akart ölni, utáltam, mindenért, amit csinált, de legfőképp azért, amit velem tett. Nem gondolkoztam, egyszerűen csak behunytam a szemem és vártam.
 De Zac nem csókolt meg. Elengedte az államat, majd óvatosan kinyitottam a szemeimet. Akadozva vette a levegőt, amitől elfelejtettem mindent, ami eddig a fejemben járt. Aztán eltávolodott tőlem, amitől hatalmas kő esett le a szívemről. Éreztem, hogy az elmém része, amire köd borult, visszatért. Megtaláltam a hangomat, Úgy mozogtam, ahogy én akartam. Újra én irányítottam a testemet.
 - Mi a fenét keresünk mi itt? – kérdeztem felháborodva. Már az sem érdekelt, mi történt az előbb. Csak válaszokat akartam.
 - Mégis hogy...? – vonta fel a szemöldökét, majd felnézett. – A hold – jelentette ki végül. Nem értettem mi köze van a holdnak mindenhez, de csak szépen sorjában.
 - Mit kerestél aznap este abban az elhagyott házban?
 - Téged.
 - Mi van velem, amiért ennyire fontos vagyok? – kiáltottam rá a fiúra, aki meg sem rezdült.
 - Myhaila, te különleges vagy. Nem vetted még észre?
 - Ha az, hogy éjszakánként egy erdőben kóborolok a tudtom nélkül különlegesnek számít, akkor igazad van. Mégis mi történik velem? – hangom kétségbeesett volt. Tudni akartam, mielőtt még nem késő. Úgy éreztem, én ebbe beleőrülök.
 Amikor Zac nem válaszolt, tudtam, hogy vége van. Belenyugodtam, hogy már semmit sem fogok megtudni tőle.
 - Mit akarsz te tőlem? – hangom pengeként hasított az éjszakai levegőbe. A fiú arca sötétbe borult, már nem láttam a csillogást a szemeiben.
 - Őszinte leszek. Unatkoztam, kellett valami elfoglaltság, míg letelik a büntetésem. Te tűntél a legérdekesebbnek. - Szavai úgy hatoltak belém, mint a kés hideg, vérfagyasztó éle. Sebet vágott a testembe, amitől úgy éreztem, egy részem örökre eltűnt belőlem. Mintha fejbe vágtak volna, úgy tért vissza a vérszomj a gondolataimba. Az agyam újra elborult, mintha egy gyilkos köd telepedett volna rá. Rohanni kezdtem a fiú felé, aki a meglepetéstől mozdulni sem tudott. Olyan erővel löktem, hogy megállítani senki sem lett volna képes. Úgy éreztem, véget kell ennek vetnem. Nem tudtam tovább elviselni a gondolatot. Láttam magam előtt Zac arcát, ahogy már annyiszor játszott velem. Tudtam, hogy ez nem több, mint olcsó trükk. De ennyi volt.
 Aztán már csak annyit éreztem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól, majd zuhanni kezdtünk. Egyenesen egy kisebb szakadék felé löktem a fiút, és most mindketten a halál felé közeledtünk. A sors nagyon rossz játékot űzött velem. De nem érdekelt. Bosszút akartam állni mindenért, amit velem tettek.
 A szél süvített mellettem, az idő mégis lassabban pörgött. A fülsüketítő zaj mellett nem hallottam semmi mást. Vártam a becsapódást, felkészültem a halálra. Elfogadtam, hogy vége van. Majd valami jéghideg ért a bőrömhöz, és minden elsötétült.

2 megjegyzés: