Kegyetlen hold - 15. fejezet

15. fejezet

 Sötétség. Ez volt az egyetlen gondolat, ami helyet kapott a fejemben. Semmit sem láttam, nem érzékeltem. A világ elhomályosodott, az utolsó emlékem olyan távolinak tűnt, mintha már több év eltelt volna azóta, hogy lezuhantunk arról a szikláról. Nem tudtam, azután mi történt. Éreztem a süvítő szelet, amint elhalad mellettem, belevisít a fülembe, megsüketít, ahogy eltompul minden, a fájdalom, a bánat. Egyetlen dologra tudtam koncentrálni: bosszú. Visszhangot vert a fejemben, azt akartam, hogy Zac-nek legalább annyira fájjon, mint nekem a szavai. Sosem éreztem még így. Egy részem annyira boldog volt, amiért végre talált valakit, aki törődik vele, de ez csak a látszat volt. Nem tudtam, a fiú valójában mit akart tőlem. Ez talán sohasem fog kiderülni. De lehet, hogy jobb így. Talán mindennek így kellett alakulnia. Egy rövid életen át szenvedtem, hogy a halál megkönnyebbülés legyen számomra. A Sors célja kezdettől fogva ez volt: az egyetlen menekülőút. Ha már fiatalon halok meg, ne azt érezzem, hogy milyen rossz itt hagyni ezt a világot. Ellenkezőleg, boldogsággal töltött el a zuhanás minden pillanata.

 Most úgy éreztem, mintha lebegnék. Nem voltak végtagjaim, nem volt testem. Csak az elmém létezett, a nagy fekete semmiben. A gondolataim visszhangzottak, ahogy eszembe jutott egy szó, még nagyon sokáig ott csengett a távolban. Nem éreztem semmit, csak tudtam, hogy vagyok. Ez vitt előre, semmi más. Nem láttam értelmét felébredni. Tökéletes volt, ahogy akkor léteztem. Nem fájt semmi, a szó értelmét vesztette. Tudtam a jelentését, de nem éreztem. Ez az egész helyzet olyan megmagyarázhatatlan volt. Minden érzelem egy távoli emléknek tűnt, mintha csak láttam volna másokat egy filmben, de igazán sosem tapasztalhattam meg. Nem volt jó, nem volt rossz. Minden olyan semlegesnek hatott. És abban a pillanatban nem is volt szükségem másra, mint minden egyes problémát elfelejteni.

 Képeket láttam magam előtt. Szinte filmként nézhettem végig az életemet. Kiskoromtól egészen a közelmúltig. Láttam, ahogy az erdőben bukdácsolok, miközben valaki üldöz. Ahogy megöltem az első áldozatomat, ahogy az iskolába aludni jártam. Megvolt, amikor a matektanárom, Mr. Saunders elküldött az igazgatóhoz, aki kiszabta a büntetést. Amint először megpillantottam Zac-et. És szépen, lassan haladva elérkeztünk a jelenhez. Mintha külső szemlélő lettem volna, úgy néztem végig, amint nekirontottam a fiúnak, aztán lezuhantunk a szikláról.
 Majd valami jeges ért a bőrömhöz. Amint becsapódtunk a vízbe, visszatértem. Újra a testemben voltam, újra éreztem. Visszatért a fájdalom, a végtagjaim elnehezültek. A fejemben minden kavargott, a hányinger kerülgetett. Nem kaptam levegőt, mindenem nehezen mozgott. Mintha valami sodort volna lefelé, és amint rájöttem, hogy a jeges víz, ami körülvett az, kétségbeesetten kezdtem kapálózni. Éreztem, hogy az agyamba nem jut elég oxigén. Ki tudja, már mióta fulladozhattam. Nem tudtam, merre van a felfelé, ezért elindultam az egyik irányba, amiben csak reménykedni tudtam, hogy a jó út. Eszeveszetten kapálóztam, levegőhöz kellett jutnom. Úgy éreztem, felrobban a tüdőm. Egy örökkévalóságnyi szenvedés után a kezem elérte a felszínt. Amint levegőhöz jutottam, hatalmasat sóhajtottam. Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik a jeges, őszi légtömeggel. Aztán a sodrás kezdett magával vinni. Amint oxigén jutott az agyamba, rögtön pánikba estem. Felismertem a helyzetet és úszni kezdtem a part felé. Nem voltam benne biztos, hogy jó irányba tartok, csak ki akartam jutni. Kezdtem egyre kevésbé érezni a testemet. Már nem fáztam. De akármennyire is rosszul álltam az iskolában, tudtam, hogy ez a lehető legrosszabb ilyen esetekben. Próbáltam a megmaradt összes erőmet bevetni, de a part olyan távolinak tűnt.
 Majd megéreztem a lábammal a homokot, ahonnan már egyszerűen kisétálhattam. Botladozva estem a szárazra, de örültem, hogy megmenekültem. Akkor még nem tudtam, hogy a neheze még csak most kezdődik.
 

 Amit ezek után észleltem, az a jeges szél volt. A lehető leghidegebben csapott az arcomba. A hajam megfagyott, ahogy a ruha is rajtam. Aztán minden elsötétült. Eszméletlenül dőltem a földre, de tudtam, hogy még nincs vége. A mostani nem olyan volt, mintha lebegnék, egyszerűen csak elájultam. Továbbra is éreztem, ahogy a szél a bőrömbe mar. A fogaim összekoccantak attól, ahogy reszkettem. Amikor magamhoz tértem, még mindig szörnyen fáztam. De nem voltam egyedül. Valaki feküdt tőlem néhány méterre. Tudtam, hogy az nem lehet más, mint Zac. A fiú ugyanúgy kijutott, ahogy én. Eszméletét vesztve feküdt a porban, a haja az arcára tapadt. Remegve felálltam, majd lassan odasétáltam. Leguggoltam mellé, de az érintésemre sem reagált.
 - Zac! – kiáltottam, mire megrándult az arca. Lassan kinyitotta a szemeit, majd rám nézett. Ahogy felismert, felült, és hátrébb csúszott. El akart tűnni a közelemből, de az agyamban valami még mindig a bosszúért kiáltozott.

- Teljesen megőrültél! – mondta tágra nyílt szemekkel. Lihegve vette a levegőt, a párafelhő ott gomolygott a szája előtt minden egyes kifújásnál. Ajkai lilává váltak a hidegtől, még a sötétség ellenére is tökéletesen láttam. Arca hófehér volt, rettentően átfagyott. Tudtam, hogy én is így nézhetek ki.
 - Nem tudod, milyen érzés, mikor az egész világ ellened van – mondtam neki távoli hangon. Mintha nem is én beszéltem volna. – Amióta megszülettem, mindenki csak lenézni tudott. Azt hittem, te más leszel. Valaki, aki átlát az összes falon, amit a hosszú évek során magam köré építettem, hogy ne sérüljek az ilyen balfaszoktól, mint te. Mégis sikerült mindent lerombolnod, elérted, hogy érdeklődjek utánad, utána pedig megpróbálsz megölni. És még engem hívsz őrültnek.
 Őszintén, nem tudtam, miért mondtam el mindezt neki. A legegyszerűbb az lett volna, ha csak végzek vele. Egyetlen szónak sem kellett volna elhagynia a számat, mégis kifakadtam. A könnyeim megállás nélkül hullottak, anélkül, hogy észrevettem volna. Amikor megéreztem a sós ízt a számban, akkor tudtam, hogy mi történt. A fájdalom keserű könnyei voltak ezek. De Zac nem érezte. Azt akartam, hogy minden porcikájában féljen, rettegjen tőlem. Mindent megbánjon, amit tett velem.

 - Feladatot teljesítettem – mondta rezzenéstelenül.
 - Itt a hangsúly azon van, hogy te tetted. – Remek, Myh, elérted, hogy féljen. De ez nem volt elég. Többet akartam.

 Lassan felálltam, majd közelebb léptem hozzá. Próbált távolodni tőlem, de gyorsabb voltam. Majd, ahogy elérte az erdő szélét, hátával az egyik fának támaszkodva húzta össze magát. Kezével az arcát és a fejét védte. Szememmel kerestem valamit, amivel akár csak egy kicsit is felsérthetem a bőrét. Tekintetem egy földön heverő gallyon állapodott meg. Úgy döntöttem, megteszi. Fegyver hiányában más választásom nem volt.
 Felvettem, majd gondosan megforgattam a kezemben. Tudtam, hogy olyan látványt nyújthatok, mint egy elmebeteg sorozatgyilkos, aki jól akarja végezni a munkáját, de nem érdekelt. A fejemben egyetlen szó visszhangzott: bosszú, bosszú.

 Belemarkoltam a fagyott hajába, majd felrántottam a földről. Nem tudtam, honnan lett hirtelen ennyi erőm, de éreztem, hogy az agyam újra kezd elborulni. Mosolyogva, a faággal a kezemben néztem bele azokba a tengerkék szemekbe, amik úgy elvakítottak.
 - Bár ne így alakult volna… - mondtam, de ez akkor már nem számított. Tudtam, mi lesz a vége ennek a játéknak.

 - Myhaila, különleges képességeknek vagy a birtokában, amikről nem tudsz! Kérlek, ne tedd ezt! Mindent elmagyarázok, csak tedd le azt a kibaszott ágat! – ordította a fiú. Nem hallgattam rá. Egyszerűen nem érdekelt. Amint kimondta az utolsó szavakat, a fegyverként használt gally tökéletes pontossággal szúródott a szívébe. Szemei kikerekedtek, a levegő megakadt a torkában. Ha még akart mondani valamit, már nem tehette meg.
 Lassan sétáltam ki az erdőből a faággal a kezemben. Zac élettelen testét ott hagytam, annál a bizonyos fánál, ahol menedékek próbált keresni. Tudtam, hogy közel járok. Már láttam a város fényeit. Majd kiabálások hallatszottak és zseblámpások jöttek velem szemben.
 - Ide gyertek! – szólt az egyik, majd öt férfi termett körülöttem. A földre löktek, lefogták a kezemet. Belevilágítottak a szemembe és kérdezősködtek, de nem fogtam fel egy szót sem abból, amit mondtak. Majd felrángattak a földről. Átfagyott testem ebből semmit sem érzékelt. Kivezettek az erdőből, ahol négy rendőrautó villogva szirénázott, egy mentőautóba pedig próbáltak betuszkolni valakit. Fekete zsákban volt, tudtam, hogy egyetlen személy lehetett az.
 Az emberek körbevettek. A fejem zúgott a zajoktól, behunytam a szemeimet. Nem tudtam elviselni mindazt, ami körülöttem folyt. Kérdezősködtek a férfiról, akit először öltem meg. Aztán jött a felgyújtott ház és Zac. Egyszerűen sok volt mindez. Az ujjaim annyira lefagytak, hogy már megmozdítani sem tudtam őket. Óvatosan lepillantottam a kezemre, amiben még mindig benne volt a faág. Szememben megcsillant a remény. Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem. Még megmenekülhetek. Lassan felemeltem a kezemet, úgy, hogy senki sem vette észre. És egyenesen a mellkasom közepébe szúrtam a fegyvert. Légzésem megakadt, majd gyengén a földre hullottam. Meg sem próbáltak elkapni. Ezek után már semmit sem éreztem. Végre tényleg vége volt. Már nem csak Zac vére száradt azon a gallyon. 

VÉGE