Kegyetlen hold - 13. fejezet

13. fejezet

 Tökéletes tervem volt a hétvégére. Ki sem mozdulok a szobámból. Akkor biztosan nem találkozok senkivel. Összetörtem lelkileg, de nem számít. Túlélem. Eddig is sikerült, és most sem lesz másként. Talán kicsit tovább tart majd felépülni, de menni fog. Ameddig senki sem kezd el kérdezősködni és mindenki békén hagy, tökéletesen megleszek. Nincs szükségem Meg ölelésére, Zac megérthetetlenségére, csak a szobám nyomasztó magánya kell. A sötétség, amiben eltűnhetek, az ágy, amiről fel sem kelek, ez mind tökéletesen elég.
 Csak ültem az egyik sarokban, talán már órák telhettek el anélkül, hogy akár az ujjaimat megmozdítottam volna. Mindent magamra zúdította

m, az összes emlékképet, az összes gyilkosságot, mindent, ami az elmúlt héten történt. Régebben ezek az álmok csak álmok voltak, nem hittem volna, hogy valójában megtörténtek. De akkor még csak egy erdőben rohangásztam és kergetett valami, talán én kergettem valakit. Mára egy gyilkossá váltam, ráadásul nem is önszántamból öltem. Tudni akartam, mi folyik itt. Mindenáron ki akartam deríteni. Minél tovább ücsörögtem és gondolkoztam ezeken a dolgokon, annál inkább arra jutottam, hogy meg kell tudnom. A tervem, miszerint meg sem mozdulok ez alatt a két nap alatt, úgy tűnt, nem jöhet össze. Majd a következő hétvégén.
 Óvatosan, de annál elszántabban álltam fel és indultam el az ajtó felé. Későre járt, próbáltam halkan kinyitni az ajtót. Anyámat nem zavarta, hogy egész nap fél percre látott, ameddig készítettem magamnak ennivalót. Óvatosan lesétáltam a lépcsőn. A konyhában még égett a villany, ami azt jelentette, hogy a nő még ébren volt. Ránéztem a nappali falán lévő órára, amit a félhomályban csak sok erőlködés árán tudtam kivenni. Nyolc múlt. Halkan kinyitottam a bejárati ajtót, ami óvatosan megnyikordult. De mozgást továbbra sem hallottam, ezért gyorsan kiléptem azon, majd szinte bevágtam magam mögött. Innentől kezdve sima ügyem volt, nem érdekelt, hogy anyám hallotta-e. Az ég alja narancssárgás fénybe borult, ahogy a nap lassan haladt lefelé. Óriás gömbként terült el a szemem előtt, ahogy az utcán haladtam végig. Tudtam, merre kell mennem, egyszerű volt kitalálni, hol találok választ a kérdéseimre.
 Megállíthatatlan voltam, úgy éreztem, minden, ami eddig történt, nem érdekelt. Az életem romokban hevert, talán már a rendőrség is engem keresett, de egyszerűen nem foglalkoztam vele. Van az a pont, ahol az embert már nem képes érdekelni semmi sem, ami körülötte történik. Én most érkeztem el ide. Úgy éreztem, lehet bármi, már mindegy, hogy mi lesz velem. Meghalok, börtönbe kerülök, vagy még több élet szárad majd a kezemen… egyszerűen nem gondoltam rá. Vagyis megfordult a fejemben, de egyetlen vállrántással elintéztem magamban.
 Mire elértem a célomat, a nap már lement, az ég egyre sötétebb lett. Megjelent az első csillag, én pedig összeszorított szemmel kívántam, hogy sikerüljön. Még utoljára hátra fordultam, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezt az utat többé nem látom. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért voltam ebben annyira biztos, de éreztem. A testem bizseregni kezdett, a gyomromat ismerős érzés öntötte el. Mint amikor az ember az utolsó óráját éli meg. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért voltam ebben annyira biztos, de éreztem.

 Még utoljára felnéztem az égre, ami egyre sötétebb volt. Majd észrevettem a hold hatalmas, kövér alakját, ami egyetlen fényforrásként világította be az erdőt. Aztán tettem egy lépést előre, és az összes érzésem eltűnt. Mintha már nem is én lettem volna, tudtam, hogy történik valami. De akkor már nem érdekelt. Tudtam, hogy nincs visszaút, nem gondolhatom meg magam. Vége van. Talán az utolsó, hogy ebben az erdőben járok, hogy látom a holdat, hogy végignézhettem egy naplementét. Mégis boldog voltam. Egyszerűen csak nem érdekelt.

 Ahogy haladtam egyre beljebb, már semmit sem éreztem. Nem volt hideg, a szél továbbra is játszott a hajammal, néha megtépte, nekem mégsem tűnt fel. A sötét kezdett elhatalmasodni a tájon, ami egyre ijesztőbbé vált. Leheletem füstfelhőként gomolygott előttem. Minden olyan semlegesnek tűnt. Az érzékszerveim eltompultak, csak előre figyeltem, mégsem láttam semmit. Ahogy nekimentem egy fának, a törzse felhorzsolta a kezemet, de nem fájt. Elképzeltem az égető érzést, ami majd holnap reggel vár rám, ha egyáltalán megélem azt. De ekkor már nem gondolkoztam. Csak mentem előre, a lábaim önálló életre keltek. Valami újra kezdett elhatalmasodni rajtam. Tudtam, hogy jó irányba haladok. Aztán kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Újra eltompultak a gondolataim, már semmit sem hallottam vagy láttam. Amire eddig minden erőmmel koncentráltam már csak piti kis ügynek tűnt, aminek semmi köze a célomhoz. Mégis tudtam, hogy ennek így kell lennie. Valami legbelül azt súgta: csak előre! Megállíthatatlanul törtem át a bokrok és gallyak között. Az aljnövényzet, amiben máskor megakadt a lábam, mintha ott se lett volna.

 Tudtam, hogy ez az utolsó utam. Tökéletesen felkészültem rá, hogy többé nem jutok ki innen. Ismerős környékre érkeztem. Az erdőnek ezen a pontján pár nappal ezelőtt egy rohadó félben lévő ház állt, amit virágok, és elburjánzott fák vettek körül. Benőtték a ház minden szegletét, szinte már csak azok tartották életben a roncsot. Most a tisztás tökéletesen üres volt. A fű elszáradt, egy helyen mindent hamu borított azt jelezve, hogy itt valami hatalmas dolog történt. De ezt senki sem tudhatta, két embert kivéve. Talán mindkettő egyformán szenved, talán mindkettőnek az a sorsa, hogy az erdőben tegye meg az utolsó lépéseit.

 De tudtam, hogy nem vagyok egyedül. A gyomrom most biztosan kavargott, a szívem kihagyhatott egy-egy ütemet, és hevesebben verhetett. Nem tudtam, mivel semmit sem éreztem. A tudatom legapróbb része viszont figyelmeztetett. Elnéztem a tisztás túloldalára, ahol először semmit sem láttam. Túl sötét volt, majd a látásom kitisztult, és megjelent egy alak. Tökéletesen emlékeztem, tudtam, hogy ki az. Ha láthatnám, az arcán egy vékony seb húzódna, ebben biztos voltam.
 Egyetlen gondolat ötlött fel a fejemben, egyetlen szó, ami kimondva talán hülyén hangzott volna. De valahol mégsem volt az. Minden úgy történt, ahogy annak lennie kellett. A Sors újra a kezébe vette az életemet, és pont oda irányít, ahova mennem kell.

 Elkezdődött.