Kegyetlen hold - 12. fejezet

12. fejezet

 A percek a lehető leglassabban teltek. Figyeltem Zac-et, minden mozdulatra felé kaptam a fejem. A pillantásom csak annyi időre vettem le róla, amíg muszáj volt. Próbáltam nem túl feltűnő lenni. A fiú szemében talán csak egy lány lehettem

, aki belezúgott az előző esti búcsú miatt. Ki is ment a fejemből, hogy mi történt, miután hazakísért. De akkor miért akarna megölni? A sebet az arcán én okoztam, ezzel tökéletesen tisztában voltam. Beleillett az emlékeimbe, láttam magam előtt, ahogy először csak egy vékonyka csíkban jelent meg vér, utána egyre vastagabbá válva folyt le a fiú arcáról. Talán ő tudja, mi folyik itt. Lehet, hogy Zac az egyetlen, aki meg tudja válaszolni a kérdéseimet. Vagy ő maga sem érti, hogy mi történik, csak próbálja titkolni, hogy esténként önkívületi állapotban rohangál egy erdőben. Talán együtt megfejthetnék.
 Ne álmodozz, Myh! Míg én el voltam foglalva a képzelgéseimmel, fel se tűnt, hogy Zac már rég engem néz. Tengerkék pillantásával figyelte a mozdulataimat, tekintete az enyémbe fúródott. Hirtelen elveszítettem a fonalat, olyan volt, mintha csak mi léteztünk volna. Az idő megfagyott, az emberek eltűntek, az összes problémámat elfelejtettem. Csak a fiú volt, aki számított. Sosem éreztem még így magam. Egyszerűen elvarázsoltak a szemei, a gondolataim elkalandoztak. Gyomromban repdesni kezdtek a pillangók, ahogy még mindig engem nézett. Szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, ő is meghallja.
 - Jól vagy? – kérdezte mézédes hangján. Szemében nem láttam mást, csak az óceán fagyos habjainak hullámzását. Tekintete szúróssá vált, amitől kínosan éreztem magam. Előre fordítottam a fejem, szemeimmel a diákok hátát kémleltem. Éreztem, ahogy az arcom lángba borult és tudtam, hogy a fiú is észrevette.

 - Persze, minden oké – hazudtam egyszerűen. Újra megrohamoztak az emlékképek, mintha villám csapott volna belém, úgy ébredtem fel az álmodozásból.
 - Furcsa vagy – jelentette ki.
 Nem néztem rá. Nem mertem, mert tudtam, hogy újra elvesznék azokban a gyönyörű szemekben. Mégis mi van velem? Sosem tudott ennyire lenyűgözni egyetlen fiú sem. Zac-ben volt valami, ami vonzott – a pillantásán kívül. Tudtam, hogy nem szabad, mégis a legszívesebben megöleltem volna, amilyen szorosan csak lehet, hogy érezzem őt. Az elmém egyik fele ezt akarta, annak ellenére, hogy a másik része figyelmeztetett. Veszélyes! Fuss, szaladj! Mégsem hallgattam rá. Talán jobban tettem volna. Talán nagyon sok szenvedéstől óvtam volna meg magamat. De nem érdekelt. Úgy éreztem, megéri. Volt benne valami, amitől azt kívántam, bár hosszú, szőke hajam és tökéletes alakom lenne. Amitől átlagos lánynak akartam látszani, olyannak, mint a suliban a legszebbek. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem ilyen vagyok, és soha nem is leszek. És a legrosszabb, hogy ez csak jobban elszomorított.
 Ébredj, Myh, figyelmeztetett egy belső hang. Ez egy olyan ősi megérzés volt, amit nem csak elképzel az ember, ezt tudja, ez jön. Volt benne valami, de az elmém felett elveszítettem az irányítást. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem lehetek én is olyan, mint akik nap, mint nap körülveszik a fiút. Szerettem volna vele lenni, érezni, hogy milyen, amikor szeretnek. Mindent tudni akartam róla, és ahogy tovább bámultam a tökéletes szemeit, egyre inkább ezt éreztem.
 Próbáltam kiverni a fejemből, de mindig ide kanyarodtam vissza. Lehetetlen, hogy ilyen hatással legyen rám! Ez nem én vagyok… Egyre csak ezt bizonygattam magamnak, de nem ment. Ugyanúgy epekedő pillantással bámultam tovább, ami számára már idegesítővé válhatott. Csodálni kezdtem minden mozdulatát. Az agyamra köd szállt, csak homályosan érzékeltem a történéseket.
 A büntetés viszonylag hamar eltelt. Magammal küzdöttem, így fel sem tűnt az idő múlása. Összepakoltam a cuccaimat, majd a terem ajtaja felé vettem az irányt, de valaki hátulról megállított. Megfordultam és Zac hirtelen olyan közel került hozzám, mint még soha. Szinte éreztem a testéből áradó forróságot, és a szíve dobbanását. Fél fejjel magasabb volt nálam, így a szájával kerültem szembe. Lassan emeltem fel rá a tekintetem, próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel és nem fog elájulni, ha sokáig így maradnak még.
 - Késő van. Hazakísérlek – zárta le gyorsan. Elfordultam tőle, próbáltam leplezni, hogy mennyire örülök neki, de tudtam, hogy a szemem mindent elárult.
 Az út első fele lassan telt el, csendben sétáltunk egymás mellett. Néha éreztem, hogy felém fordította fejét, pillantása az enyémbe fúródott, de nem néztem rá. Nem akartam látni, elég volt, hogy az emlékeimben tökéletesen élt a tekintete. A sebe csak csúnyította az arcát, ráadásul akkor eszembe jutott, hogy ő volt az, aki abban a lepusztult házban meg akart ölni. Továbbra sem kaptam választ a kérdéseimre. Most alkalom adódott arra, hogy feltegyem őket, én pedig gyáva nyúlként inkább kerültem a témát. Sosem voltam még ennyire határozatlan.
 Felnéztem az égre, ahol már a csillagok ragyogtak. A hold kövér alakja jelent meg egyetlen fényforrásként. Sötét volt, és az utcalámpák halvány fénye nem sokat segített a helyzeten.
 - Mi történt veled az elmúlt napokban? – kérdezte titokzatosan. Tudtam, mire gondolt. Tehát felismert.

 - Semmi.
 - Annyival másabb lettél, látom, hogy történt valami.
 - Igazad van – ismertem be. – De túlélem. Mint ahogy mindig, most is sikerülni fog – mondtam határozottan, pedig legbelül remegtem. Tudtam, hogy ezt nem így kellett volna csinálnom. Végre fény derülhetett volna mindenre, ami körülöttem történik, erre csak elzárkózom. Mi van velem?  

 - Te tudod… - Ezzel lezártnak tekintettem. Nem akartam, hogy többet kérdezősködjön, féltem, hogy ebben az állapotomban minden elárulok neki. Ki tudja, talán elég lenne egy ölelés, és már rögtön vinnének is az elmegyógyintézetbe vagy a börtönbe gyilkosság miatt.
 Az út további része csendben telt el. Nem tudtam, min gondolkozhatott, de engem felemésztett, hogy nem értettem, mi történik. Azt hiszem, ha ez sokáig fog még így menni, én beleőrülök. Nem sok idő telt el, mire megláttam a házunk magas, sötét alakját, ami szörnyetegként tornyosult fölénk. A nagy, barna ajtó barátságtalanul nézett rám, nem akartam bemenni. De idekint sem maradhattam a fiúval. Sehol sem akartam lenni, el akartam tűnni innen csak pár napra. De nem lehetett. Nem most.
 - Akkor jó éjszakát! – mondtam, mire a fiú csak bólintott, majd hátat fordítva tűnt el a sötétben. Nem értettem őt. De ma már eleget gyötörtem magam.
 Beléptem az ajtón, hátam mögött hagyva mindent, ami eddig felemésztett.