Először is mindenkinek boldog újévet kívánok!:)
Miért érzem úgy, mintha mindenki ellenem lenne? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy végre egyszer boldog vagyok, önmagam lehetek? Miért zavarja, hogy ez így van?
Az a sok kérdés, mégsem kapok soha választ. Miért van ez? Kiabálnék, ordítanék, de nem teszem meg. Egyszerűen nem lehet, különben az emberek őrültnek néznek, még akkor is, ha lenne rá okom. Végigsétálok az utcán, azt látom, hogy az emberek nevetgélnek, boldogok, de legbelül mit érezhetnek? Talán annyi fájdalom van már bennük, hogy minden nyugodt pillanatnak örülnek. Kiélvezik az időt ameddig boldogok, utána kezdődik minden előröl. Ugyanaz a forgatókönyv, mint egy előre megírt beszéd, változtatni már nem lehet rajta. Mégis mosolygó arcok néznek vissza rám, mintha nem veszekedtek volna otthon a szüleikkel, mintha nem hazudtak volna nekik, mintha nem verték volna át őket. Ez nekem miért nem megy ilyen könnyen?
Ahogy hazafelé sétálok este, a sötétben, a csillagokat bámulva a fejem fölött, minden olyan egyszerű, nyugodt. A hideg szél belekap a hajamba, megtépi, mégsem érzem, hogy fájna. Jól esik, hiszen így a könnyeim az arcomra fagynak, és senki sem láthatja őket. Kipirosodott arccal, kócos hajjal megyek egyenesen előre, mintha semmi sem akadályozna. Kívülről határozottnak tűnhetek, mégsem vagyok az. Teljesen elbizonytalanodtam, nem tudom, mi legyen a következő lépés, míg a lábaim egyre csak visznek, egyiket a másik után rakosgatom, csak ne kelljen megállnom, különben az azt jelentené, hogy feladtam. De nem lehet ilyen könnyű, nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy minden úgy történjen, ahogy azt ő eltervezte. Felemelt fejjel sétálok tovább, még ha a szememben az érzések nem is ezt mutatják.
Végül is, az életben mindig vannak olyanok, akik akadályoznak valamiben. Nélkülük csak boldogságot éreznél, és akkor az lenne a megszokott, az átlagos, és már nem is lennél boldog. Kell, hogy fájjon, hogy a jó dolgok még jobbnak tűnjenek. És ez így van rendjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése