Boldog vagyok, hosszú idő óta először igazán, de félek, hogy ez véget fog érni. Hogy nem tart majd sokáig. Olyan hihetetlen. Semmi sem ronthatja el a kedvem, semmi sem tűnik szomorúnak. Csak boldog vagyok, de egy részem fél, reszket, hogy ennek hamarabb lesz vége, minthogy végig tudnám gondolni a helyzetet. Ez a részem fél igazán élvezni, fél az élettől és azoktól a pofonoktól, amik már rengeteg embert terítettek padlóra. Én nem akarom ezt. De már félek arra gondolni, hogy ő az enyém, mert tudom, hogy ez nem tart örökké, de a másik részem addig szeretné élvezni, amíg csak lehet. De nem tudom, hogy melyikre hallgassak. Az egyik meg akar védeni a padlóra kerüléstől, attól, hogy akár csak kicsit is megsérüljek. De a másik részem élvezné a helyzetet. De minél jobban beleszeretek, minél jobban hiányzik, hogy mellettem legyen, tudom, hogy egyre közelebb van az idő, amikor mindez véget ér. Bekövetkezik a katasztrófa, az apokalipszis, amikor minden elsötétül a szemem előtt, az elmémre köd borul, én pedig könnyes szemekkel, ökölbe szorított kézzel görnyedek a fal mellett, vagy ülök egymagam a sarokban.De egyelőre minden rendben van, és nem hagyom, hogy a félelmem ezt tönkre tegye. Csak az kellene, hogy ne legyek képes gondolkozni. Csak tenném, amit teszek, élném az életem anélkül, hogy bármi - vagy bárki - elronthatná a boldogságomat. Sodródj az árral. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De amíg a boldog vagyok és nincsenek problémák, addig nem is foglalkozok velük. A mának élek, és ezt egyelőre senki sem ronthatja el. Egyelőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése