Kegyetlen hold - 9. fejezet

9. fejezet

 Céltudatosan indultam a Zac mellett lévő üres asztalhoz. Magamon éreztem a pillantását, végig követte a mozdulataimat, amint ledobtam a táskámat a pad mellé, és bevágódtam a helyemre. Fejemet oldalra fordítottam, tekintetünk összefonódott. Szája felfelé görbült, én pedig próbáltam nem túl feltűnően jókedvű lenni, de csupán a jelenléte mosolyra késztetett.
 - Szia! – köszöntött. Elvesztem tengerkék pillantásában. Néztem az óceán habjainak ragyogását, ahogy felszínéről visszatükrözi a nap sugarait. – Látom jobban vagy.

 - Határozottan – pedig ha tudnád, hogy valójában az összeomlás szélén állok, tettem hozzá magamban. – Az utolsó előtti nap, ha?

 - Igen, az. Azt hiszem, a tanár pikkel ránk – bökött a fejével az újságot olvasó, vastag keretes szemüveges nő felé, aki néha ránk pillantott a lapok mögül. Szemöldökét összevonva rázta a fejét, de nem szólt. Feladta az első három próbálkozás után.

 Vállamat megrándítva jeleztem, hogy nem érdekel. Ahányszor megjártam ezt a termet, már nem foglalkoztatott a tanárok véleménye. Nem sokáig kell elviselniük. A lehető leghamarabb elmegyek ebből az iskolából. Már csak ezt az évet kell kibírniuk velem, utána eltűnök az életükből.

 Az idő repült a fiú mellett, szinte fel sem fogtam, hogy eltelt két óra. A felügyelő tanár szólt, hogy végeztünk, mire mindenki felpattant a helyéről. Szinte egyszerre vágódtak ki az ajtón, míg Zac és én lassan pakoltuk össze a cuccainkat. Táskámat felvettem a vállamra, miközben a fiú beszélt hozzám. Figyeltem őt, ahogyan a szája mozog. Erősen artikulált, miközben néha kezét felemelve jelezte a dolgok méretét. Tökéletesen át tudta adni a történeteket, amikben eddig átélt. Úgy éreztem, a részese vagyok. Ahogy előadta egyes emberek párbeszédeit, lenyűgözött. Az apámra hasonlított, aki még kiskoromban hagyott el minket. Magamra maradtam anyámmal, akinek születésem óta a terhére voltam. Az egyetlen, ami sosem fog változni, az az, hogy a nő, aki felnevelt, sosem lesz igazi szülő.

 - Hazakísérjelek? – kérdezte udvariasan. Általában a suli bejáratánál elfordulok balra, míg ő jobbra megy. Azt hittem, ez ma sem lesz másként, ezért meglepett a kérdése.

 - Jó lenne – mondtam rezzenéstelen arccal. Nem akartam, hogy tudja, kifejezetten örültem. Jobb, ha ezeket az érzéseket megtartom magamnak.

 - Mi történt veled, Myhaila? – Zac felé fordítottam a fejemet. Arca érdeklődést tükrözött. Hirtelen nem tudtam, mire gondolhat. A legrosszabb jutott az eszembe, megijedtem. Szemöldökömet felvonva néztem rá, mire tekintete meglágyult, megbánás jelent meg a szemében. – Csak tudni akartam, jól vagy-e. 

 - Minden oké – hazudtam könnyedén, és csak ezután jöttem rá, hogy most először ejtette ki a nevemet a száján. Valahogy nem olyan volt, mint a többi embertől hallani. Különlegesnek éreztem magam, és nem tudtam, miben másabb a helyzet, mint általában.

 - Ez egész biztos?

 - Csak az anyám. Próbál úgy viselkedni, mintha érdekelné, hogy mi van velem, miközben eddigi életem során sosem törődött azzal, hogy mit teszek, vagy hogyan élem az életemet. Nem értem őt. Ahogy senki mást sem. Nem tudom, az emberek mit miért csinálnak, csak nézem őket, ahogyan teszik a dolgukat, én pedig kitaszítottnak, kívülállónak érzem magam köztük. Egyszerűen csak nem találom a helyem a világban.

 Én magam sem tudtam, miért mondtam el mindezt a fiúnak, aki érdeklődő tekintettel figyelt, majd a monológom végén elmosolyodott. Ennyire nevetséges lennék? Mindig is így éreztem, de ez sosem fogalmazódott meg bennem. Ott volt a levegőben, ott lebegett körülöttem halvány felhőként, ami időnként felszakadozott. Sosem tudtam igazán, mit mért teszek. Csak éltem, ahogy jónak láttam, és ez ide vezetett. Egyetlen barátom van, az emberek messziről elkerülnek, az anyám pedig utál. Szép karrier, Myh! 

 - Nem tudtam, hogy ezt érzed – mondta pár perc hallgatás után. – De ez nem baj. Máshogy látod a világot, máshogy fogod fel a történéseket. Egyedi vagy. 

 Szavai elgondolkodtattak. Úgy éreztem, van bennük igazság. Vajon mivel érdemeltem ki ezt? Megöltem egy embert, az életem romokban hevert. Már nem számított semmi sem, és a Sorsnak pont most kellett közbeszólnia. Mégis úgy éreztem, megkönnyebbültem. Egy kő esett le a szívemről, hogy megoszthattam ezeket a gondolatokat valakivel. Szükségem volt rá, már nagyon régóta. 

 Az út további részén nem szólt senki. Úgy éreztem, nincs már mit mondanom neki. A csend nem volt kínos, inkább olyasfajta, mint a szavak nélkül is megértem, amit mondani akarsz csend. De ennek így kellett lennie.

 - Megérkeztünk – kanyarodtam be az egyik kocsifelhajtóra. Zac a kapuig kísért. Elővettem a kulcsomat, de nem nyitottam ki az ajtót. Vártam, hogy Zac tegyen valamit. 

 - Akkor holnap találkozunk – mondta, majd hangját lehalkítva folytatta: - Örülök, hogy beszéltünk. Jó éjt – súgta, majd az arcom felé hajolt. A távolság olyan hirtelen csökkent közöttünk, hogy beleszédültem. A világ háromszázhatvan fokos fordulatot vett, a gyomrom bukfencet vetett izgalmamban. A fiú puha ajkaival lágy csókot lehelt az arcomra. Szememet behunytam, jóleső érzés kerített hatalmába. Melegség járta át a testemet, de a pillanatnak hamarabb vége volt, minthogy élvezni kezdhettem volna. A fiú szája félmosolyra húzódott, majd hátat fordított, és elindult. Addig néztem őt, ameddig bele nem veszett az utca sötétjébe, és amikor már végleg eltűnt a szemem elől, nagyot sóhajtva léptem be a kapun.