Engedd el!

Úristen! Olyan rég írtam már bármit is erre az oldalra, hogy szégyellem magam! Sajnálom, de az utóbbi időben nagyon nem ment ez a dolog. Se időm, se energiám, de sokszor ez csak kifogás. Mindegy. Azért azt hiszem jelentkezek egy rövidke novellával. Talán újrakezdésnek elmegy. :) 

Olyan tökéletes volt minden. Talán már túl tökéletes ahhoz, hogy mindez igaz legyen. Ott volt ő, ott voltam én, ketten együtt elválaszthatatlanok voltunk. Legalábbis én úgy éreztem. Annyira jó volt, minden klappolt, az elejétől a végéig, oda-vissza. Nem tudnám szavakba önteni, mennyire boldog voltam. Minden olyan egyszerű volt, hogy néha már én sem hittem el, hogy ilyen könnyen mehet. Kerestem a hibát, vártam a katasztrófát, ami mégsem jött el. A végén beletörődtem, hogy ez így van jól, mindennek így kell lennie és sosem érhet véget. Tudtam, biztos voltam benne, hogy minket egymásnak teremtett a sors, és soha nem veszi el tőlem. Talán kár volt.

Vele feküdtem, vele keltem. Reggelente láttam azt az álmos, néha kialvatlan arcot, fáradt, kék szemekkel, kisfiús mosollyal, és úgy éreztem, minden nap erre akarok ébredni. Óvatosan puszit nyomott a homlokomra, amitől a különlegesnek érezhettem magam.
- Tudtad, hogy a homlok puszi azt jelenti, hogy örökké szeretni fogod? – mondta félénk mosollyal.
- Legyen így!
Feküdtünk a fűben, bámultuk az eget. Reméltem, hátha láthatok egy hullócsillagot, miközben beszélgettünk. Úgy hülyéskedtünk, mintha legjobb barátok lennénk, de ez mégis több volt annál. Kapott a szívemben egy kis helyet, és tudtam, hogy egy életre ott is marad.
- Te hány gyereket akarsz? – kérdezte.
- Kettőt. Egy lányt és egy fiút.
- De először legyen a fiú, hogy meg tudja védeni a lányt – válaszolta nevetve. És igaza volt.
Végül addig néztük a hullócsillagokat, hogy már nem is figyeltünk rájuk.
Szokásainkhoz híven, a buszon ülve is csak nevettünk és hülyéskedtünk egymással. Talán hangosak voltunk, talán feltűnőek is, de nem érdekelt. Jól éreztem magam vele, tudatni akartam mindenkivel, hogy ő az enyém. Tudtam, hogy nem veheti el tőlem senki. Sem őt, sem a boldogságot.
- Egyszer elmegyünk Párizsba. Aztán Londonba is teszünk egy kis kitérőt, esetleg Olaszországba…
- De akkor induljunk Amerikából. Los Angeles van a legmesszebb. Hazafelé útba ejthetjük a többit is.
- De akkor elnézünk Dubaiba is – sorolta tovább a terveket. És biztos voltam benne, hogy ezeket egyszer megvalósítjuk. Egyszer együtt körbeutazzuk a világot.
- A nászutunkat Franciaországban töltsük – mondta, majd megszorította a kezem. Éreztem, hogy komolyan gondolja, nem viccelt. Mosolygott, mert boldog volt. A szemei csillogtak, ahogy rám nézett. Soha sem láttam még őt olyan helyesnek. Óvatosan csókot leheltem a szájára, mire ő viszonozta azt. Egyszerűen minden tökéletes volt.
Egy nap, amikor felébredtem és ő is mellettem volt, éreztem, hogy ez más lesz. Tudtam, hogy történni fog valami. Valami rossz. Ott feküdt nekem háttal, mire átöleltem. Felébredt, és felém fordult. Rám mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Jó reggelt! – mondta halkan. Hirtelen eltűnt minden kételyem. Biztosan csak túlreagáltam a dolgokat. Jobban nem is érezhettem volna magam. Szavakba nem önthettem a boldogságom. Minden olyan egyszerű volt vele. És ez jó volt.
Felszálltunk a buszra, vártam, hogy elkezdődjön, ami ilyenkor szokott. Vártam, hogy két perc múlva az egész busz minket figyeljen. Vártam valamire, ami nem jött el. Ő csak bámult ki az ablakon, mintha nem is ismerne. Néztem őt, figyeltem minden mozdulatát, de még csak felém se fordította az arcát. Megérintettem a vállát, végigsimítottam a kezem a karján, de semmi reakció. Elengedtem őt, és rögtön beindultak a fogaskerekek. Mit csináltam, ami nem tetszhetett neki? Hirtelen egy hatalmas szakadékot éreztem közöttünk, ami megijesztett. Vártam, hogy történjen valami, de csak továbbra is a mellettünk elrohanó fákat bámulta, amik egyre sietősebben suhantak, mintha menekülnének valami elől. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Ahogy figyeltem a körülöttünk lévő tájat, a keze suhant el a szemem előtt. Rám mosolygott, óvatosan, de őszintén, én mégsem tudtam viszonozni.
Amint leszálltunk a buszról, a kezemet nyújtva vártam meg, hogy utolérjen, de az nem fogta meg. Egyszerűen csak sétált mellettem az utcán, mintha csak barátok lennénk. Nem szólaltam meg, és ő sem erőlködött. A szívem szakadt meg, de nem mutattam. Nem tudhatta, hogy ezzel fájdalmat okozott nekem. Nem engedhettem, hogy gyengének lásson. Tudtam, hogy sietnie kellett haza, ezért nem is erőltettem semmit. A sarkon, ahol megálltam, hogy elköszönhessek tőle, felém fordult. Óvatosan mosolygott, majd egy puszit nyomott a számra. Kezem esetlenül lógott a testem mellett, de volt még egy utolsó alkalom, hogy megpróbáljak belékapaszkodni. Mire elértem volna a pólóját, már hátat fordított, a kezem élettelenül hullott vissza oda, ahol hagynom kellett volna. Ajkaim fájdalmasan szétnyíltak, mondani akartam még valamit, utána akartam rohanni, hogy megöleljem és megcsókoljam úgy, ahogy eddig sosem. De nem ment. A lábaim a földbe gyökereztek, mert az agyam tudta, hogy nem lehet. Legbelül, valahol nagyon mélyen a szívem is tisztában volt ezzel, de az olyan mértékkel szerette, hogy felülkerekedett ezen a gondolaton.
Teltek a napok, teltek a hetek és szinte semmit sem hallottam róla. Eltűnt, csak néha adott magáról életjelet, hogy ne aggódjak, minden rendben van, de szüksége van egy kis magányra. Nem értettem. Szenvedtem, de csak belül. Kívül azt mutattam, hogy minden oké, miközben belülről hullottam darabjaimra. Összetörtem. Nem akartam elengedni, egyszerűen nem ment. Ahogy telt az idő, fokozatosan tudatosult bennem a helyzet. Felfogtam nem csak az agyammal, hanem a szívemmel is. „Nem kellek neki.” Ez volt a mondat, ami minden percben a szemem előtt pörgött. Tudtam, hogy ezzel vége. Többé nem látom azt a kisfiús mosolyt, többé nem láthatom a csillogást a szemében. Próbáltam keresni, de hallani sem akart rólam. Aztán csak vártam, hogy lépjen. Vártam egy hónapig, aztán eltelt kettő, végül másik lánnyal láttam sétálni az utcán, akivel talán jobban passzoltak, akire talán jobban mosolygott, akivel minden más volt. Vártam tovább, hívtam, írtam neki. Mindennap figyeltem a telefonomat, hogy kiírja a nevét. De ennek már rég vége volt valahol. Csak én nem vettem észre. Nem akartam észrevenni.
Végül megtanultam, hogy örökké futhatunk valami után. De ami nem a tiéd, azt úgyis elveszíted.

Elfelejtett álmok

A sötétség beborított mindent, csak a fülemre hagyatkozhattam. Minden más érzékszervem eltompult, behunyt szemmel hallgatóztam, vajon merre járhatnak. Egyedül maradtam. A többieket elfogták, nem voltak elég gyorsak. Én elmenekültem, de senkin sem tudtam segíteni. Azt mondták, őrült vagyok, most mégis én szívhatom a friss levegőt az erdőben. Az aljnövényzet sűrű volt, pont annyira magas, hogy elbújhassak benne. Engem senki sem látott, de én mindent szemmel tarthattam. A nedves talajon tenyereltem, nem tudtam, mi lehet a kezem alatt, de talán jobb is volt. Körülöttem mindenhol fák voltak, amik egy kis biztonságérzetet adtak, de bárki lapulhatott mögöttük. A szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, de még mindig csak árnyakat láttam. A hatalmas lombkoronák nem engedték át a hold fényét, sem semmit, ami akár egy kis segítséget nyújthatott volna.
Egyetlen neszt sem hallottam, így kicsit arrébb vonszoltam magamat a sáros földön. Éreztem, ahogy a nadrágom teljesen átázik, de nem érdekelt. Fontosabb volt, hogy élve elmenekülhessek erről a helyről. Nem tudtam, merre van a kiút, hová induljak. Sötét volt, ráadásul még sosem jártam itt. Nem féltem, mivel ez egy olyan érzés volt, amit már rég kiirtottak belőlem. A kiképzésem során csak gyűlöletre és könyörtelenségre tanítottak, mást már képtelen voltam érezni. A társaim talán odavesztek, én mégsem voltam szomorú, mégsem éreztem bűntudatot. Ők voltak ostobák, hogy nem követtek, pedig tudtam, hogy a tervem be fog válni. Talán őrültség volt elszökni egy olyan ellenség elől, aki bárhol rám találhat, de minden lehetőséget megragadtam a túlélésre. Még akkor is, ha éppen így rohantam a vesztembe.
Hét éves lehettem, amikor a szüleim meghaltak. Sehol sem volt egyetlen rokon, aki befogadott volna, így kerültem a mesteremhez, aki mindenre megtanított. Megmutatta, hogyan kell olyan kecsesen harcolni, mint egy puma, olyan gyorsan mozogni, mint egy gepárd, és olyan tökéletes mozdulatokat tenni, mint egy profi harcos – sőt, még jobban. Hogyan kerültem a férfihoz, az máig rejtély számomra.
Amikor Ő úgy döntött, hogy már nem tud nekem mit tanítani, utamra engedett. Nem éreztem semmit, csak gyűlöletet azok iránt, akik magára hagytak egy hét éves kislányt. A közelitől a távoliig, minden egyes rokonomat felkutattam, megkerestem, és végeztem velük. Égett bennem a bosszúvágy. Évek óta ezt tömték belém, és én még bűntudatot sem éreztem. Élveztem, hogy ölhetek. Tudtam, hogy erősebb vagyok náluk, nem voltak számomra ellenfelek. A kiképzésem tökéletes volt, egyszerűen nem lehetett más szóval jellemezni. Olyan precízségre és pontosságra tanítottak, mint sehol máshol. Egyszerűen a véremben volt, belém nevelték ezt a viselkedést. Megbántottak, hát fizettek érte. Talán túl nagy volt az ár, de tizenhárom éves fejjel ez még másnak tűnt. Azóta csak a saját érdekeimet tartom szem előtt. Egy bérgyilkosnak ezt kellett tennie.
Erre az életre születtem. Még magamnak is féltem néha bevallani, hogy mennyire élveztem, ahogy ölhettem és kínozhattam az embereket, még ha nekem nem is ártottak azelőtt. Minden apró dühömet a munkámba fojtottam, és már nem is undorodtam egy holttest látványától, vagy a vér szagától. Régen elfintorodtam, ahogy láttam, mások miket tesznek egy ártatlan testtel, ma már lekörözöm őket. Emlékszem, hogy a legutóbbi esetemnél egy középkorú férfivel kellett végeznem. Amikor megkaptam a megbízást, rögtön tudtam, hogyan fogom megölni. Eszméletlenül hevert előttem, érzelemmentes arccal fogtam a kést, tudtam, hogy mit akarok. Mélyen szúrtam bele a hasába, amit lassan felfelé vezettem a kezemmel, ami tökéletesen mozgott, meg sem remegett, céltudatosan haladt a férfi szíve felé, majd előtte két centiméterrel megállt. Már tökéletesen tudtam, mi hol helyezkedik el az emberi testben. Tudtam a fontosabb belső szervek pontos helyét, ami sokat segített néhány küzdelemben. A férfi ruháját a vér még a sötétben is tökéletesen kivehető, összetéveszthetetlen színűre festette. A kezem a meleg folyadéktól lett ragacsos, de nem érdekelt. A saját beleivel fojtottam meg, és nem éreztem semmit. Melegséggel töltött el, ahogy láttam a szeméből elszállni az élet utolsó leheletét. Egyszerűen csak élveztem.
Apró neszt hallottam, ami rögtön felébresztett a gondolataimból. Egy fának dőlve ültem, amitől már a fenekemen is átázott a nadrág. Tudtam, hogy tiszta sár és mocsok vagyok, ami nagyon is zavart. Hajam csapzottan az arcomba lógott, amit megpróbáltam a fülem mögé tűrni, de csak azt értem el vele, hogy az arcom is sáros lett, nem beszélve a még jobban összeragadó hajamról. Térden csúsztam tovább a földön, próbáltam a lehető leghalkabb és leggyorsabb lenni, de a hangok egyre erősödtek. A morajlás egyre közelebbről hallatszott, mintha ezernyi méh repülne felém. Tudtam, hogy már nem menekülhetek el előlük, de még egy utolsó próbát megért. Aztán hirtelen minden elsötétült.
Emlékszem, kiskoromban mindig balerina akartam lenni. Volt rózsaszín tütüm, mint a mesékben a lányoknak. Mindig a szobámban táncoltam, amit csak anyának mutattam meg. Ő volt az egyetlen, aki a bénázásomat is mosolyogva nézte és a végén megtapsolta. Könnyes szemekkel dicsérte meg a próbálkozásaimat.
- Nagyon ügyes voltál, Amely! – ölelt meg, majd nyomott egy hatalmas puszit az arcomra, mire én teljesen zavarba jöttem. Lesütöttem a szemem, mire anya csak nevetni kezdett. Másodszor nem tudtam volna neki eltáncolni, ahhoz túlságosan elpirult az arcom. Nem néztem rá, csak elképzeltem, ahogy felnőtt koromban ugyanezt megcsinálom egy hatalmas közönség előtt, csak akkor sokkal ügyesebben. Gyönyörű sminkkel és ruhával állok majd színpadra, egybeolvadok a zenével, mint egy profi táncos, és végül mindenki megtapsol. Tökéletes. Láttam magam, ahogy a kontyba tűzött hajammal és az arcomra fagyott, reszkető mosollyal állok a közönség előtt. Majd megszólal a zene, és minden elsötétül, csak én vagyok, senki más, senki sem szólhat bele, hogyan csinálom, mit csinálok. Elnyelnek a hangok és a harmóniák, ahogy ritmusra lépkedek és ugrálok. Tökéletesen összefogott hajamból kihullik néhány kósza tincs, amik óvatosan lógnak a szemembe, végül a fülem mögé simítom őket. Tökéletesnek kell lennem. Aztán elhalkulnak a dallamok, és visszatérek a valóságba, ami korántsem sem olyan szórakoztató. A zene már olyan kiskoromban hatalmas élményt nyújtott. Anyukám mindig azt mondta, hogy ekkora tehetséget felesleges lenne elpazarolni. Elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni, elköteleztem magam, hogy egyszer profi táncos leszek. Tudtam, hogy még nagyon sokat jelenthet majd ez nekem. A zene, a tánc mindig egyfajta kifejezésmód volt számomra – már hét éves koromban is.
- Hé! Ébredj már fel! – ordította egy mély, férfi hang. Dübörgött a mellkasom, ahogy velem kiabált. A kezeimet a hátam mögött megkötözték. Hirtelen pattant ki a szemem. Egy magas, ronda, szőrös ember nézett le rám, mire elfintorodtam. A reakciómat észrevéve hatalmas, nyirkos tenyerével pofán vágott. Éreztem, ahogy az összes fájdalmam abba az egy pontba összpontosul, ahol megütött. Iszonyú érzés volt, de nem törődtem vele. Megtanultam másra koncentrálni, mégpedig arra, hogyan tépném ki a szívét és a gyomrát a helyéről. Olyan gyűlöletet és undort keltett bennem a férfi látványa, hogy puszta kézzel képes lettem volna rá. Talán csak egy aprócska vágás…
- Csinálj már vele valamit, így semmire se jó! – kiáltotta egy másik férfi a szoba túlsó végéről. Ő egy fokkal szimpatikusabb volt, a maga 165 centijével és a babapopsi bőrével. Pólóját átizzadta néhány foltban, amitől olyan érzésem lett, mintha most rabolnának el valakit először. Hm… ostobák!
- Mégis mit?! Gyere ide, ha ilyen okos vagy! – káromkodtak egy sort, majd a szimpatikusabbik közelebb sétált. A képembe hajolva próbált meg kiszedni belőlem valamit, de én álltam a pillantását. – Ki küldött? – ordította, mire a képébe köptem. A lehelete olyan szagot árasztott, mintha az előbb evett volna meg egy tál fokhagymát, és ezt nem tudtam elviselni. Hátraugrott, majd bizonyos szavakat kiáltozva letörölte az arcáról a nyálamat. Neki is el tudtam képzelni egy kivégzést; a gyomrát nem bántottam volna, mivel ki tudja, tényleg mit ehetett. Egy késsel kilyukasztanám a tüdejét, és felvágnám a torkát. A gondolatra önkéntelenül is elmosolyodtam. Láttam magam előtt, ahogy a vörös folyadék végigvándorol a torkán, majd a padlón szertefolyik.
- Utoljára kérdezem, ki küldött? – Nem reagáltam. A félelem legapróbb szikráját sem keltették fel bennem. Pff… amatőrök. Az arcom érzelemmentes volt, ami talán még jobban idegesítette őket.
- Ki volt a Mestered? – kérdezte félénken, különös hangsúllyal mondva a mester szót. Nem értettem, miről van szó. Nem tudtam, hogy ez ilyen fontos.
Éreztem, hogy a kezeimen meglazult a csomó. Mocorogni kezdtem, hátha kiszabadíthatom magam valahogy. Az események lelassultak körülöttem, csak a szívverésemre koncentráltam. Éreztem, ahogy a vér száguld az ereimben. Homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság. A jó, öreg adrenalin.
- Ki volt a Mestered? – kérdezte meg még egyszer a magas, ronda férfi, noha tudta, hogy úgy sem válaszolok. Szemöldöke összeszaladt, homlokát ráncolva várta, hogy kinyögjek valamit. Eközben én kiszabadítottam a kezeimet. Körbenéztem. A szobában sehol sem volt egyetlen használható tárgy sem. Egyetlen lámpa állt az asztal mellett, amin papírokat és egyéb elektronikai berendezéseket láttam. Vártam a pillanatra, és amikor a másik kettő végre egymásra figyelt, rájuk vetettem magam. A magas, rondának sikerült megragadnom a torkát. Kitéptem belőle egy darabot a fogaimmal, mire hangosan felüvöltött. Hatalmas kezét a sebre tapasztotta, ahonnan ömleni kezdett a vér. A másik férfi támadni próbált, de gyors mozdulatokkal kicseleztem, és mire követni tudott a tekintetével, már egy toll állt ki a nyakából. Egy pillanatra ledermedt, majd megragadta az íróeszközt, és összeesett. Túl könnyű ellenfelek voltak. Azt hittem, nehezebb küzdelem lesz, de talán alábecsültek. Magam mögött hagyva a két barmot, elindultam a kijárat felé. Amint megláttam a kivezető utat, elmosolyodtam. Tudtam, hogy már nem sok választ el a szabadságtól. Egy karnyújtásnyira lehettem tőle, amikor valami a mellkasomba hasított. Gyors volt és könyörtelen. Éreztem, hogy a legsebezhetőbb pontomat találta el. A szívem lassan megállt, mire én összeestem. Fuldokolni kezdtem, majd a vér elöntötte a számat. Vasas íze undorító volt, ha tudtam volna, kiköptem volna az egészet. Egy fekete ruhás, egész jóképű férfi önelégülten mosolyogva magasodott fölém. Aztán minden elsötétült. Utolsó emlékként eszembe jutott, ahogy táncolok az életem színpadán, pontosan úgy, mint azt elképzeltem kisgyerekként.

A tudatlanság áldás

Mintha sötétben sminkelt volna!

Honnan szedte ezt a ruhát?

Ahogy végighaladtam az utcán, a hangok újra megjelentek a fejemben. Próbáltam a saját gondolataimra koncentrálni, de egyszerűen nem ment. Hallottam, ahogy egy lány a barátja miatt siránkozik, ahogy másokat elárultak a barátaik, mindent hallottam. Egyszerűen mindenről tudtam, előttem senkinek sem voltak titkai. Pedig én ezt nem így akartam. Ahogy valaki a közelembe került, tisztán hallottam a gondolatait, mintha csak hozzám beszélt volna. De tudtam, hogy ez nem így van. Próbáltam sietősebbre venni a lépteimet, de ekkora tömegben nehezen ment. El akartam tűnni az emberek közül, be akartam zárkózni a négy fal közé a szobámba. Ott senki sem zavarhat, egyedül lehetek. Már zúgott a fejem a rengeteg hangtól, amik sehogy sem akartam szűnni.
Amelia Graham, ha jól emlékszem.

Összeszorított fogakkal száguldottam végig az utcákon, amik hazafelé vezettek. Nem akartam semmi másra koncentrálni, mint saját magamra, hogy otthon fekszem a meleg ágy biztonságában. Talán nem a legjobb módszer, de jelenleg erre volt szükségem. Minden ember véleményét hallottam, és már ez is több volt, mint amit tudni akartam. Nem elég, hogy látom az undort a szemükben, végig kellett hallgatnom, ahogy ítélkeznek felettem, pedig nem is ismernek. Szörnyű és elfajult társadalom ez, ami alól csak a tudatlanság menthet meg, de ez nincs a listámon. Nekem ez a lehetőség nem adatott meg, mint a többi embernek.

Amikor befordultam az egyik sarkon, végre megláttam a panelt, ahol laktunk anyukámmal. A lépcsőházban szembejött velem egy fickó.
Ne kelljen köszönnöm, kérlek!

Nem nehezítettem meg a napját az ellenkezőjével. Lehajtott fejjel mentem el mellette, próbáltam a lehető legmesszebb húzódni tőle. Minél közelebb jött, annál erősebben hallhattam, hogy mire gondol éppen. A fejem már így is sajgott, nem volt szükségem erre. Még egy utolsó szösszenetként elkaptam, ahogy halkan sóhajt egyet, majd végleg eltűnt az agyamból. Reméltem, hogy soha többé nem futok vele össze.
A lakásunk előtt megállva megkerestem a kulcsot. Az ajtóra a 13-as számot vésték. Neszt hallottam, majd felcsendült a fejemben anyám ismerős hangja. Melegséggel kellett volna eltöltenie, de mégsem így történt. Egyedül akartam lenni, így hátat fordítva indultam el a lift felé. Az azonnal kinyílt, majd megnyomtam az utolsó gombot, ami felvitt a tetőre. Ahogy kiléptem, hangok csaptak meg. Rögtön elárasztottak, mintha csak színpadra álltam volna. A 10 emelet magas panel tetejéről a világ valahogy teljesen más színt kapott. A szél belecsapott az arcomba, a hajamat megtépte, ami kócosan hullott a szemembe. Óvatosan a fülem mögé tűrtem azt, majd leültem. Lábaim lelógtak a magasból, de nem érdekelt. Mély levegőt vettem, majd előre bámultam. A nap már lenyugvóban volt, az ég narancssárgás árnyalatot kapott. Hatalmas, égő gömbként ragyogott a város felett, a felhők szinte úsztak előtte. Rózsaszínné varázsolta az embereket, az autókat, mindent.

Ahogy néztem a tájat, szemeim könnyel teltek meg. A szúró érzés nem akart múlni, a fájdalom  egyre erősödött. Éreztem, hogy robbanni fog. Tudtam, hogy ki kell adnom magamból, csak nem tudtam, mikor törik el a mécses. Reméltem, hogy tovább fogom bírni, hiszen erős vagyok. Minden reggel az első mondatom az volt az elmúlt pár évben, hogy erős vagyok. Nem omolhattam össze, még nem. Az eszem tisztában volt mindennel; hogy az emberek hamarabb ítélkeznek, mint gondolkoznak, hogy olyanokkal bántanak meg, amikről ők nem hiszik, hogy fájna. Hisz azt sem tudják, hogy én hallom ezeket. Nem érthetik meg, min megyek keresztül. Annyian kívánják, bár tudnák, mit gondol a másik. De nem, ez nem ilyen egyszerű. Nem csak olyan dolgokat tudhatsz meg, amikre kíváncsi voltál. Minden mást is, és ez egyszerre zúdul a nyakadba. Én már évek óta ezzel élek együtt, és eddig minden jól ment. Nem törődtem másokkal, nem érdekelt az idegenek véleménye, de mélyen, legbelül mindig is fájt. És sikerült eljutnom oda, hogy már a halál gondolata is megfordult a fejemben. Talán ez lenne a legkönnyebb út. Csak egy mozdulat, egy sikoly, és többé nem zavarom mások szemét, többé nem bánt meg senki.
Láttam magam előtt, ahogy egy könnyed mozdulattal véget vethetnék minden szenvedésnek. De ez nem ilyen egyszerű. Ahogy az sem, hogy egy embert ilyen szinten képes tönkre tenni mások viselkedése. Arra a mélypontra kerültem, ahol már semmi sem érdekel. Ahol már megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.

Lenéztem a tetőről, még egyszer, utoljára. Alattam néhány kocsi parkolt, de sehol egy embert nem láttam. Tökéletes lenne. Az utolsó lehetőségem, soha többet ilyen nem lesz. Tudtam jól, mégsem voltam képes megmozdulni. Megbabonázottan bámultam magam elé, a lábaim tovább lógtak a semmibe. A nap egyre lejjebb haladt az égen, én mégsem voltam képes mozdulni.

Majd egy utolsó lélegzetvétel… Elhatároztam magam. Tudtam, hogy így lesz a legjobb - mindenkinek. A kezeimmel, amikkel eddig támasztottam magam, most feltápászkodtam. Lenéztem még egyszer, utoljára. Majd óvatosan visszaléptem a háztető pereméről.

Egyszerű gondolatok

Először is mindenkinek boldog újévet kívánok!:)

Miért érzem úgy, mintha mindenki ellenem lenne? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy végre egyszer boldog vagyok, önmagam lehetek? Miért zavarja, hogy ez így van?
Az a sok kérdés, mégsem kapok soha választ. Miért van ez? Kiabálnék, ordítanék, de nem teszem meg. Egyszerűen nem lehet, különben az emberek őrültnek néznek, még akkor is, ha lenne rá okom. Végigsétálok az utcán, azt látom, hogy az emberek nevetgélnek, boldogok, de legbelül mit érezhetnek? Talán annyi fájdalom van már bennük, hogy minden nyugodt pillanatnak örülnek. Kiélvezik az időt ameddig boldogok, utána kezdődik minden előröl. Ugyanaz a forgatókönyv, mint egy előre megírt beszéd, változtatni már nem lehet rajta. Mégis mosolygó arcok néznek vissza rám, mintha nem veszekedtek volna otthon a szüleikkel, mintha nem hazudtak volna nekik, mintha nem verték volna át őket. Ez nekem miért nem megy ilyen könnyen?
Ahogy hazafelé sétálok este, a sötétben, a csillagokat bámulva a fejem fölött,  minden olyan egyszerű, nyugodt. A hideg szél belekap a hajamba, megtépi, mégsem érzem, hogy fájna. Jól esik, hiszen így a könnyeim az arcomra fagynak, és senki sem láthatja őket. Kipirosodott arccal, kócos hajjal megyek egyenesen előre, mintha semmi sem akadályozna. Kívülről határozottnak tűnhetek, mégsem vagyok az. Teljesen elbizonytalanodtam, nem tudom, mi legyen a következő lépés, míg a lábaim egyre csak visznek, egyiket a másik után rakosgatom, csak ne kelljen megállnom, különben az azt jelentené, hogy feladtam. De nem lehet ilyen könnyű, nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy minden úgy történjen, ahogy azt ő eltervezte. Felemelt fejjel sétálok tovább, még ha a szememben az érzések nem is ezt mutatják.
Végül is, az életben mindig vannak olyanok, akik akadályoznak valamiben. Nélkülük csak boldogságot éreznél, és  akkor az lenne a megszokott, az átlagos, és már nem is lennél boldog.  Kell, hogy fájjon, hogy a jó dolgok még jobbnak tűnjenek. És ez így van rendjén.

Az utazás

Sajnálom, hogy már megint eltűntem majd egy hónapra, de az iskola és a többi mellett nem igazán van időm írni. És mostanában amúgy sem éreztem magamban, hogy össze tudnék hozni valamit. Valahogy összejött minden, túl boldog vagyok, és nincs mit kiadnom magamból, de azért megpróbáltam összedobni valamit - még ha nem is lett a legjobb.:)

A busz mellett elsuhanó fákat képtelenség volt szemmel követni. Igazából tudtam, hogy nem azok mozognak, hanem a jármű, amin ültem. A kényelmes ülésben elhelyezkedve bámultam a tájat. A nap lemenőben volt, narancssárgás árnyalatra festette az eget, amin a madarak feketének tűntek. A felhők rózsaszínné váltak, az árnyékok megnyúltak. Ahogy néztem ki az ablakon a gondolataim elkalandoztak. Szemeimet alig tudtam nyitva tartani, de muszáj volt. Ha becsuktam, mindig ugyanaz jutott az eszembe. Egyetlen ember arcát láttam, ahogy mosolyogva néz rám hatalmas, csillogó szemeivel. De nem akartam látni. El akartam őt felejteni, mintha soha az életben nem is találkoztunk volna. Csakhogy ez nem ilyen könnyű. Ez sohasem ilyen könnyű. Szerettem őt, de ezt kihasználva átbaszott. Hazudott nekem, megcsalt, én megbocsájtottam, aztán minden kezdődött előröl, én pedig összetörtem – már sokadszorra. Őszintén, nem tudom, hogy kerültem fel erre a buszra. Csak menni akartam, úgy éreztem, el kell tűnnöm egy kis időre. Azóta bámulom, ahogy egy-egy kisebb falun vagy városon haladunk végig, figyelem az embereket, akik felszállnak, majd leszállnak.
Becsuktam a szemem, nem bírtam tovább. Arcomat a tenyerembe temettem, majd erősen megdörzsöltem azt. Egyszerűen elegem volt mindenből, túl akartam lenni a nehezén. Hagytam, hogy a gondolatok elöntsenek. Torkom elszorult az emlékek miatt. A képek, amiket magam előtt láttam, hiányérzetet keltettek bennem. Annyira boldog voltam, azt hittem, tovább fog tartani. De a sors nem így hozta. Ehelyett most itt ülök egy buszon, azt sem tudom, hová tartok, csak bámulom a tájat és gondolkozok. Éreztem, ahogy a könnyeim kitörni készültek. De nem gyengülhettem el ennyire, így csak egy csepp folyt végig az arcomon.
Tekintetemet újra az ablak felé fordítottam. Könnyeimen át láttam, hogy egy aprócska falu felé közeledtünk. Egy nagy, fehér templom óratornya volt az egészből a legfeltűnőbb. Kisebb házakból állt a település, semmi különöset nem tapasztaltam. Majd a busz bekanyarodott az egyik saroknál, ahol a buszmegálló mellett egy idős férfi állt, seprűket árult. Ősz hajából már alig maradt valami, szakadt, zöld színű kabátja lógott rajta. Hirtelen megsajnáltam, legszívesebben odaadtam volna neki az összes aprót, ami nálam volt. De az ajtó a következő pillanatban már be is csukódott, a busz elindult és tudtam, hogy a férfit többé nem látom.
Kezdett besötétedni, félhomály uralkodott a tájon. A nap utolsó sugarai még lángoltak az ég alján, minden erejét bevetve próbálta megvilágítani a búzamezőket. A busz zötykölődött az országúton, amin mentünk. A fejem erőtlenül bukott előre, majd hátra. Egyszerűen már nem láttam értelmét semminek. Soha sem fordult meg a fejemben az öngyilkosság. Annyira nem voltam mélyponton, hogy kárt tegyek magamban. De nem éreztem semmit, mindent semleges színben láttam. Homlokomat nekitámasztottam az ablak üvegének. A hideg szétáradt bennem, lehűtötte a fejemet. Arra lett volna szükségem, hogy kint sétálgassak valami elhagyatott területen és a szél egy tornádó erejével fújjon az arcomba.
De a buszról nem szállhattam le. Nem tudtam, hol vagyok, merre megyünk. Csak ültem és néztem a világot. Semmit sem fogtam fel abból, ami mellettem történt. Be voltam zárkózva a burkomba, egy fal mögé, amit magam köré építettem.
A busz lelassított, majd megállt. Az ajtó lassan kinyílt, az emberek felszálltak. Egy velem egyidős fiú állt meg a mellettem lévő ülésnél. Óvatosan ráemeltem a pillantásomat, majd az idegen félszegen mosolyogva megkérdezte, szabad-e. Lassan bólintottam, mire az leült. Végignéztem rajta: fekete dzsekije tökéletesen illet kék szeméhez és sötét hajához. Kopottas farmert viselt, de mindez tökéletesen illett hozzá. Talán túl sokáig bámultam, mert féloldalas mosolyt vetett rám. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, éreztem, ahogy az arcom vörössé válik.
- Megkérdezhetem, mennyi az idő? – hallottam meg hangját, ami szinte simogatta a fülemet. Ránéztem, majd elmosolyodtam. A csuklójára bámultam, amin egy szürke rolex volt.
- A kezeden van az óra – mondtam megenyhült arccal. Így talán kicsit barátságosabbnak tűnhettem, mintha az élet fájdalmai látszanának rajta.
- Tudom, csak kellett valami ürügy, hogy megszólítsalak. – Ahogy kimondta a szavakat, arcát enyhe pír öntötte el.
Hirtelen el is felejtettem hol voltam, miért voltam ott. Boldog voltam, hogy valaki végre észrevett. Hogy nem csak egy utas voltam a buszon, aki arra jó, hogy foglalja a helyet. Mintha minden érzésem egy pillanat alatt elszállt volna. Őszintén mosolyogtam a fiúra, akivel eddig két mondatot beszéltem.
- Hogy hívnak? – kérdezte hatalmas szemekkel. Egy kisfiút láttam benne, amikor megkapja az első karácsonyi ajándékát. Az izgatottság ott csillogott a tekintetében, a pillantása mindent elárult.
- Niki. Niki vagyok – mondtam óvatosan, és éreztem, ahogy a fal megrepedezik, majd omladozni kezd.
Ezután addig beszélgettünk, míg a busz a végállomáshoz nem ért. Mindenki leszállt, de mi észre sem vettük. A sofőr szólt, hogy innen már nem megy tovább. Kint rég besötétedett, de nem érdekelt. Végre elfelejtettem minden problémát, ami miatt ide jutottam. És semmit sem bántam meg.
- Tudod, hogy hol vagyunk? – kérdeztem, mikor a buszról leszállva körbenéztem. Egy fából összeeszkábált megállóban álltunk, szemben egy park volt. A tölgyek már nagyrészt lehullajtották a leveleiket, amiket a szél felkapott és vitt egy darabig. Szépen táncoltak a levegőben a lámpa fényénél, ami csak óvatosan világította meg az éjszakát.
- Körülbelül egy órával ezelőtt kellett volna leszállnom – nevetett. Hangja édes volt, ahogy maga az egész fiú is. Máskor bepánikoltam volna, hogy nincs elég pénzem hazajutni, vagy egyáltalán indul-e még busz, de akkor nem érdekelt. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Kegyetlen hold - 15. fejezet

15. fejezet

 Sötétség. Ez volt az egyetlen gondolat, ami helyet kapott a fejemben. Semmit sem láttam, nem érzékeltem. A világ elhomályosodott, az utolsó emlékem olyan távolinak tűnt, mintha már több év eltelt volna azóta, hogy lezuhantunk arról a szikláról. Nem tudtam, azután mi történt. Éreztem a süvítő szelet, amint elhalad mellettem, belevisít a fülembe, megsüketít, ahogy eltompul minden, a fájdalom, a bánat. Egyetlen dologra tudtam koncentrálni: bosszú. Visszhangot vert a fejemben, azt akartam, hogy Zac-nek legalább annyira fájjon, mint nekem a szavai. Sosem éreztem még így. Egy részem annyira boldog volt, amiért végre talált valakit, aki törődik vele, de ez csak a látszat volt. Nem tudtam, a fiú valójában mit akart tőlem. Ez talán sohasem fog kiderülni. De lehet, hogy jobb így. Talán mindennek így kellett alakulnia. Egy rövid életen át szenvedtem, hogy a halál megkönnyebbülés legyen számomra. A Sors célja kezdettől fogva ez volt: az egyetlen menekülőút. Ha már fiatalon halok meg, ne azt érezzem, hogy milyen rossz itt hagyni ezt a világot. Ellenkezőleg, boldogsággal töltött el a zuhanás minden pillanata.

 Most úgy éreztem, mintha lebegnék. Nem voltak végtagjaim, nem volt testem. Csak az elmém létezett, a nagy fekete semmiben. A gondolataim visszhangzottak, ahogy eszembe jutott egy szó, még nagyon sokáig ott csengett a távolban. Nem éreztem semmit, csak tudtam, hogy vagyok. Ez vitt előre, semmi más. Nem láttam értelmét felébredni. Tökéletes volt, ahogy akkor léteztem. Nem fájt semmi, a szó értelmét vesztette. Tudtam a jelentését, de nem éreztem. Ez az egész helyzet olyan megmagyarázhatatlan volt. Minden érzelem egy távoli emléknek tűnt, mintha csak láttam volna másokat egy filmben, de igazán sosem tapasztalhattam meg. Nem volt jó, nem volt rossz. Minden olyan semlegesnek hatott. És abban a pillanatban nem is volt szükségem másra, mint minden egyes problémát elfelejteni.

 Képeket láttam magam előtt. Szinte filmként nézhettem végig az életemet. Kiskoromtól egészen a közelmúltig. Láttam, ahogy az erdőben bukdácsolok, miközben valaki üldöz. Ahogy megöltem az első áldozatomat, ahogy az iskolába aludni jártam. Megvolt, amikor a matektanárom, Mr. Saunders elküldött az igazgatóhoz, aki kiszabta a büntetést. Amint először megpillantottam Zac-et. És szépen, lassan haladva elérkeztünk a jelenhez. Mintha külső szemlélő lettem volna, úgy néztem végig, amint nekirontottam a fiúnak, aztán lezuhantunk a szikláról.
 Majd valami jeges ért a bőrömhöz. Amint becsapódtunk a vízbe, visszatértem. Újra a testemben voltam, újra éreztem. Visszatért a fájdalom, a végtagjaim elnehezültek. A fejemben minden kavargott, a hányinger kerülgetett. Nem kaptam levegőt, mindenem nehezen mozgott. Mintha valami sodort volna lefelé, és amint rájöttem, hogy a jeges víz, ami körülvett az, kétségbeesetten kezdtem kapálózni. Éreztem, hogy az agyamba nem jut elég oxigén. Ki tudja, már mióta fulladozhattam. Nem tudtam, merre van a felfelé, ezért elindultam az egyik irányba, amiben csak reménykedni tudtam, hogy a jó út. Eszeveszetten kapálóztam, levegőhöz kellett jutnom. Úgy éreztem, felrobban a tüdőm. Egy örökkévalóságnyi szenvedés után a kezem elérte a felszínt. Amint levegőhöz jutottam, hatalmasat sóhajtottam. Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik a jeges, őszi légtömeggel. Aztán a sodrás kezdett magával vinni. Amint oxigén jutott az agyamba, rögtön pánikba estem. Felismertem a helyzetet és úszni kezdtem a part felé. Nem voltam benne biztos, hogy jó irányba tartok, csak ki akartam jutni. Kezdtem egyre kevésbé érezni a testemet. Már nem fáztam. De akármennyire is rosszul álltam az iskolában, tudtam, hogy ez a lehető legrosszabb ilyen esetekben. Próbáltam a megmaradt összes erőmet bevetni, de a part olyan távolinak tűnt.
 Majd megéreztem a lábammal a homokot, ahonnan már egyszerűen kisétálhattam. Botladozva estem a szárazra, de örültem, hogy megmenekültem. Akkor még nem tudtam, hogy a neheze még csak most kezdődik.
 

 Amit ezek után észleltem, az a jeges szél volt. A lehető leghidegebben csapott az arcomba. A hajam megfagyott, ahogy a ruha is rajtam. Aztán minden elsötétült. Eszméletlenül dőltem a földre, de tudtam, hogy még nincs vége. A mostani nem olyan volt, mintha lebegnék, egyszerűen csak elájultam. Továbbra is éreztem, ahogy a szél a bőrömbe mar. A fogaim összekoccantak attól, ahogy reszkettem. Amikor magamhoz tértem, még mindig szörnyen fáztam. De nem voltam egyedül. Valaki feküdt tőlem néhány méterre. Tudtam, hogy az nem lehet más, mint Zac. A fiú ugyanúgy kijutott, ahogy én. Eszméletét vesztve feküdt a porban, a haja az arcára tapadt. Remegve felálltam, majd lassan odasétáltam. Leguggoltam mellé, de az érintésemre sem reagált.
 - Zac! – kiáltottam, mire megrándult az arca. Lassan kinyitotta a szemeit, majd rám nézett. Ahogy felismert, felült, és hátrébb csúszott. El akart tűnni a közelemből, de az agyamban valami még mindig a bosszúért kiáltozott.

- Teljesen megőrültél! – mondta tágra nyílt szemekkel. Lihegve vette a levegőt, a párafelhő ott gomolygott a szája előtt minden egyes kifújásnál. Ajkai lilává váltak a hidegtől, még a sötétség ellenére is tökéletesen láttam. Arca hófehér volt, rettentően átfagyott. Tudtam, hogy én is így nézhetek ki.
 - Nem tudod, milyen érzés, mikor az egész világ ellened van – mondtam neki távoli hangon. Mintha nem is én beszéltem volna. – Amióta megszülettem, mindenki csak lenézni tudott. Azt hittem, te más leszel. Valaki, aki átlát az összes falon, amit a hosszú évek során magam köré építettem, hogy ne sérüljek az ilyen balfaszoktól, mint te. Mégis sikerült mindent lerombolnod, elérted, hogy érdeklődjek utánad, utána pedig megpróbálsz megölni. És még engem hívsz őrültnek.
 Őszintén, nem tudtam, miért mondtam el mindezt neki. A legegyszerűbb az lett volna, ha csak végzek vele. Egyetlen szónak sem kellett volna elhagynia a számat, mégis kifakadtam. A könnyeim megállás nélkül hullottak, anélkül, hogy észrevettem volna. Amikor megéreztem a sós ízt a számban, akkor tudtam, hogy mi történt. A fájdalom keserű könnyei voltak ezek. De Zac nem érezte. Azt akartam, hogy minden porcikájában féljen, rettegjen tőlem. Mindent megbánjon, amit tett velem.

 - Feladatot teljesítettem – mondta rezzenéstelenül.
 - Itt a hangsúly azon van, hogy te tetted. – Remek, Myh, elérted, hogy féljen. De ez nem volt elég. Többet akartam.

 Lassan felálltam, majd közelebb léptem hozzá. Próbált távolodni tőlem, de gyorsabb voltam. Majd, ahogy elérte az erdő szélét, hátával az egyik fának támaszkodva húzta össze magát. Kezével az arcát és a fejét védte. Szememmel kerestem valamit, amivel akár csak egy kicsit is felsérthetem a bőrét. Tekintetem egy földön heverő gallyon állapodott meg. Úgy döntöttem, megteszi. Fegyver hiányában más választásom nem volt.
 Felvettem, majd gondosan megforgattam a kezemben. Tudtam, hogy olyan látványt nyújthatok, mint egy elmebeteg sorozatgyilkos, aki jól akarja végezni a munkáját, de nem érdekelt. A fejemben egyetlen szó visszhangzott: bosszú, bosszú.

 Belemarkoltam a fagyott hajába, majd felrántottam a földről. Nem tudtam, honnan lett hirtelen ennyi erőm, de éreztem, hogy az agyam újra kezd elborulni. Mosolyogva, a faággal a kezemben néztem bele azokba a tengerkék szemekbe, amik úgy elvakítottak.
 - Bár ne így alakult volna… - mondtam, de ez akkor már nem számított. Tudtam, mi lesz a vége ennek a játéknak.

 - Myhaila, különleges képességeknek vagy a birtokában, amikről nem tudsz! Kérlek, ne tedd ezt! Mindent elmagyarázok, csak tedd le azt a kibaszott ágat! – ordította a fiú. Nem hallgattam rá. Egyszerűen nem érdekelt. Amint kimondta az utolsó szavakat, a fegyverként használt gally tökéletes pontossággal szúródott a szívébe. Szemei kikerekedtek, a levegő megakadt a torkában. Ha még akart mondani valamit, már nem tehette meg.
 Lassan sétáltam ki az erdőből a faággal a kezemben. Zac élettelen testét ott hagytam, annál a bizonyos fánál, ahol menedékek próbált keresni. Tudtam, hogy közel járok. Már láttam a város fényeit. Majd kiabálások hallatszottak és zseblámpások jöttek velem szemben.
 - Ide gyertek! – szólt az egyik, majd öt férfi termett körülöttem. A földre löktek, lefogták a kezemet. Belevilágítottak a szemembe és kérdezősködtek, de nem fogtam fel egy szót sem abból, amit mondtak. Majd felrángattak a földről. Átfagyott testem ebből semmit sem érzékelt. Kivezettek az erdőből, ahol négy rendőrautó villogva szirénázott, egy mentőautóba pedig próbáltak betuszkolni valakit. Fekete zsákban volt, tudtam, hogy egyetlen személy lehetett az.
 Az emberek körbevettek. A fejem zúgott a zajoktól, behunytam a szemeimet. Nem tudtam elviselni mindazt, ami körülöttem folyt. Kérdezősködtek a férfiról, akit először öltem meg. Aztán jött a felgyújtott ház és Zac. Egyszerűen sok volt mindez. Az ujjaim annyira lefagytak, hogy már megmozdítani sem tudtam őket. Óvatosan lepillantottam a kezemre, amiben még mindig benne volt a faág. Szememben megcsillant a remény. Tudtam, hogy ez az utolsó lehetőségem. Még megmenekülhetek. Lassan felemeltem a kezemet, úgy, hogy senki sem vette észre. És egyenesen a mellkasom közepébe szúrtam a fegyvert. Légzésem megakadt, majd gyengén a földre hullottam. Meg sem próbáltak elkapni. Ezek után már semmit sem éreztem. Végre tényleg vége volt. Már nem csak Zac vére száradt azon a gallyon. 

VÉGE

Kegyetlen hold - 14. fejezet

14. fejezet

 Elkezdődött, elkezdődött, elkezdődött.
 Nehéz lett volna megfogalmazni, hogy mit éreztem legbelül. A gyomrom kavargott, a fejem zúgott, a lábaim remegtek. Tudtam, hogy a térdeim nem sokáig bírják el a súlyom, a talaj pedig kezdett kicsúszni a lábam alól. Mindezt csak nagyon halványan érzékeltem, a külvilág mintha nem is számított volna. Félelmet nem ismerve közelítettem meg Zac túlságosan is ismerős alakját. A fiú a tisztás túloldalán ácsorgott és várt valamire. Tudtam, hogy az a valami én vagyok. Talán választ kaphatok a kérdéseimre. Talán rájövök, hogy miért történik velem ennyi furcsaság. Legbelül ebben reménykedtem, de a józan eszem mindig próbált felvilágosítani arról, hogy ez nem így lesz. Az utolsó szikrát is lerombolta, ami megmaradt bennem. Állandóan figyelmeztetett, nem ringathattam el magam a képzeletem tökéletes világába. A valóságban minden rossz volt, semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
 A sötétség elnyelt mindent, már azt sem láttam, hová lépek. Tudtam, hogy mostanra a nap már lement. Éreztem, hogy a talpam alatt csúszós levelek hevertek, amik a tél közeledtével lehullottak a fákról. Nappal biztosan gyönyörű látványt nyújthatott az arra járók számára, de éjszaka csak nehezítette, hogy eljussak oda, ahova indultam. Nem akartam tudni, hol vagyok, vagy hová tartok. A józan eszem azon kis része, amit még a magaménak tudhattam, biztos volt benne, hogy veszélyben vagyok. Zac alakja egyre nagyobbnak tűnt, ahogy közeledtem hozzá. Biztos voltam benne, hogy a fiú állt ott, bár abban már nem, hogy még mindig őt látom. Talán csak képzelődtem. A sötétség furcsa dolgokat művel az emberekkel. Beindítja a fantáziájukat, elképzelik a lehető legrosszabb dolgot, ami történhet velük. Számtalan új és új szörnyűséget találnak ki, amint meghallanak egy apró neszt, ami talán csak egy faág reccsenése volt. Velem is ez történt. Már nem tudtam, hogy Zac állt-e ott pár perccel ezelőtt, vagy csak azt hittem, hogy a fiú az. Talán valami, amiről jobb nem tudni az igazat.
 Célirányosan törtem előre, átszeltem a tisztást, aminek a közepét porrá égett virágok maradványai tarkították. Mire az erdő széléhez értem, már senki sem volt ott. Egy apró villanást láttam a fák közül és tudtam, hogy arra kell mennem. A lábaim maguktól indultak el, mintha csak önálló életet élnének. Ahogy felnéztem a fák egykor még zöldellő ágai közé, a hold kövér alakja jelent meg előttem. Szinte úgy éreztem, hogy erőt ad, már nem féltem, egyszerűen nem számított semmi. Csak egyenesen előre. Ez járt a fejemben, minden gondolatomat kiűzte onnan.
 Pár perc elteltével megtaláltam Zac-et. Háttal állt nekem, az arcát nem láttam. Éreztem, hogy izmai megfeszültek a ruha alatt, kezeit ökölbe szorította. Ideges volt. Oda akartam menni hozzá, átölelni, vagy legalább megkérdezni, hogy mi történt vele, de nem tudtam. A testem nem engedelmeskedett. A fiú észrevett, lassan megfordult. Szemei szinte ragyogtak az éjszakában, tisztán láttam őket. Feldúlt volt, tekintete szenvedést tükrözött. Úgy éreztem, az idő megfagyott körülöttünk, ahogy egymással szemben álltunk. A pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, senki sem mozdult, egyetlen szó sem hangzott el.
 - Hát igaz – nézett rám továbbra is. Nem értettem miről beszél, de nem tudtam rákérdezni. Egyszerűen nem ment, akárhogy is erőlködtem, egy hang sem jött ki a torkomon.
 A fiú közelebb lépett, óvatosan, mint aki attól fél, hogy megcsúszik a nedves avaron. Talán egy gyilkost látott bennem. Nem csoda, hisz nem is voltam annál több. Még akkor is, ha ő ezt nem tudta.
 - Azt mondták, te is olyan vagy, de nem hittem el. – Zac még egy lépést közelített felém, de úgy tűnt, nem biztos abban, hogy mit csinál.
 Nem tudtam, miről beszél. Szólni akartam, hogy mondjon el mindent, de nem ment. Egyszerűen az agyam megmaradt kis része nem volt elég rá. Az égre pillantottam, ahol egyetlen árva csillagot sem láttam. A hold a fekete felhők mögé araszolt, már csak egy aprócska része látszott ki onnan. Hamarosan el fog tűnni a fák mögött. Szinte már kívülről tudtam az útját.
 Zac már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Könnyedén megölhettem volna. A földön elegendő faág hevert ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal keresztülszúrjam a szívét.
 Mi lett velem? Már úgy gondolkodtam, mint egy gyilkos. Talán tényleg az vagyok. Talán kevés az a kifogás, hogy nem én irányítottam a testem, nem én döntöttem úgy, hogy megölöm azt az embert.
 A fiú a vállamra tette a kezét, majd óvatosan az állam alá csúsztatta az ujjait. Nem félt, láttam rajta. Pedig még én magam sem tudtam, hogy mit fogok vele tenni. Talán életben hagyom, talán nem. De, mintha biztos lett volna a dolgában, megemelte az államat. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek, ami még mindig ragyogott. Arcunkat már csak pár centiméter választotta el, amitől majd megőrültem. Lehelete meleg volt, csiklandozta az orromat. Ajkaim vágyakozón szétnyíltak, vártam, hogy tegyen valamit. Utáltam őt, amiért meg akart ölni, utáltam, mindenért, amit csinált, de legfőképp azért, amit velem tett. Nem gondolkoztam, egyszerűen csak behunytam a szemem és vártam.
 De Zac nem csókolt meg. Elengedte az államat, majd óvatosan kinyitottam a szemeimet. Akadozva vette a levegőt, amitől elfelejtettem mindent, ami eddig a fejemben járt. Aztán eltávolodott tőlem, amitől hatalmas kő esett le a szívemről. Éreztem, hogy az elmém része, amire köd borult, visszatért. Megtaláltam a hangomat, Úgy mozogtam, ahogy én akartam. Újra én irányítottam a testemet.
 - Mi a fenét keresünk mi itt? – kérdeztem felháborodva. Már az sem érdekelt, mi történt az előbb. Csak válaszokat akartam.
 - Mégis hogy...? – vonta fel a szemöldökét, majd felnézett. – A hold – jelentette ki végül. Nem értettem mi köze van a holdnak mindenhez, de csak szépen sorjában.
 - Mit kerestél aznap este abban az elhagyott házban?
 - Téged.
 - Mi van velem, amiért ennyire fontos vagyok? – kiáltottam rá a fiúra, aki meg sem rezdült.
 - Myhaila, te különleges vagy. Nem vetted még észre?
 - Ha az, hogy éjszakánként egy erdőben kóborolok a tudtom nélkül különlegesnek számít, akkor igazad van. Mégis mi történik velem? – hangom kétségbeesett volt. Tudni akartam, mielőtt még nem késő. Úgy éreztem, én ebbe beleőrülök.
 Amikor Zac nem válaszolt, tudtam, hogy vége van. Belenyugodtam, hogy már semmit sem fogok megtudni tőle.
 - Mit akarsz te tőlem? – hangom pengeként hasított az éjszakai levegőbe. A fiú arca sötétbe borult, már nem láttam a csillogást a szemeiben.
 - Őszinte leszek. Unatkoztam, kellett valami elfoglaltság, míg letelik a büntetésem. Te tűntél a legérdekesebbnek. - Szavai úgy hatoltak belém, mint a kés hideg, vérfagyasztó éle. Sebet vágott a testembe, amitől úgy éreztem, egy részem örökre eltűnt belőlem. Mintha fejbe vágtak volna, úgy tért vissza a vérszomj a gondolataimba. Az agyam újra elborult, mintha egy gyilkos köd telepedett volna rá. Rohanni kezdtem a fiú felé, aki a meglepetéstől mozdulni sem tudott. Olyan erővel löktem, hogy megállítani senki sem lett volna képes. Úgy éreztem, véget kell ennek vetnem. Nem tudtam tovább elviselni a gondolatot. Láttam magam előtt Zac arcát, ahogy már annyiszor játszott velem. Tudtam, hogy ez nem több, mint olcsó trükk. De ennyi volt.
 Aztán már csak annyit éreztem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól, majd zuhanni kezdtünk. Egyenesen egy kisebb szakadék felé löktem a fiút, és most mindketten a halál felé közeledtünk. A sors nagyon rossz játékot űzött velem. De nem érdekelt. Bosszút akartam állni mindenért, amit velem tettek.
 A szél süvített mellettem, az idő mégis lassabban pörgött. A fülsüketítő zaj mellett nem hallottam semmi mást. Vártam a becsapódást, felkészültem a halálra. Elfogadtam, hogy vége van. Majd valami jéghideg ért a bőrömhöz, és minden elsötétült.

Díjak #2

Már megint nem figyeltem egy kicsit és újra összegyúlt egy pár díj, szóval éppen ideje megköszönnöm őket :)

Köszönöm Ronnie-nak, Vacaknak és Lalának :)

Kérdések és válaszok:

Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

Niki, de igazából mindenre hallgatok, nagyon sok becenevem van :)

Melyik dalon tudsz igazán sírni?

Ha most elkezdeném sorolni...:D

Félsz a sötétben?

Amikor egyedül sétálok haza az éjszaka közepén, miután megnéztünk egy horror filmet, akkor eléggé tudok félni. 

Szerelmes vagy valakibe?

Igen:)

Mi volt a legcikisebb dolog, ami eddigi életedben történt veled? 

Jóó sok van xd

Gondolatban öltél meg már valakit?

És még hogy :D

Szerinted a péntek 13 szerencsét vagy szerencsétlenséget jelent?

Hát nekem a 13.-a egyszerűen túl szerencsés volt mostanában :)

Van olyan dolog, amit a szüleidnek sem árultál el?

Van.

Hallgatsz olyan zenét amit mások előtt cikinek érzel?

Nem tartom gáznak, ha valami nekem tetszik, másnak pedig nem.

Kiskorodban sírtál amikor szurit kaptál?

Az elsőnél igen, pedig nem is fájt.xd

Mit tennél ha hirtelen híres lennél?

Azt hiszem, kihasználnám, hogy tudják, ki vagyok.

Szoktál álmodozni? 

Állandóan.

Járnál Chase Crawforddal? 

Azki?

Hány gyereket szeretnél? Fiú/Lány neveik?

Egy fiút és egy lányt, a nevüket még nem tudom:)

Adni vagy kapni jobb?

Természetesen szeretek kapni, de adni valahogy mindig jobb

Titkom?

Ja

Bakancslista?

Szeretném körbeutazni a világot.

Köszönöm Looney-nak:)

Magamról: 

1. Ebben mindig nagyon rossz voltam.
2. Egész nap zenét hallgattam, hogy ne legyen rossz kedvem.

3. Szeretek egyszemélyes bulit tartani itthon, főleg, ha a szomszédok aludni szeretnének :D
4. Anya ezt nem szereti.
5. A kutyám ma beverte a lábát a lépcsőbe és negyed óráig nyüszített meg sántított...xdd

6. Túl sokat szerencsétlenkedem.

7. Unatkozok. 

8. Nem szeret az irodalomtanár.
9. Megértem a tanárt.

10. Zongorázok.

11. Jelentéktelen információk.

Kérdések:

1. Milyen szavakkal írnád le a személyiséged?

- Túlságosan összetett személyiség vagyok :D

2. Játszol valamilyen hangszeren?

Zongora, de nagyon szeretnék még gitározni megtanulni. 

3. Van kedvenc együttesed/énekesed?

Különösebben nincsen.

4. Mi a legnagyobb álmod?

Hogy egyszer valami maradandód alkossak, hogyha az emberek meghallják a nevem, akkor tudják, hogy ki voltam. 

5. Történt veled valaha rettentő kínos dolog?

Sok

6. Mi nevettet meg?

Mindig mindenen képes vagyok nevetni:)

7. Ki inspirál téged?

Ezt nehéz lenne megmondani. Kitűztem magam elé egy célt, és azt szeretném minden áron megvalósítani. 

8. Mielőtt felrakod a részt, kérsz másoktól véleményt?

Nem szoktam, esetleg nagyon ritkán. 

9. Mi ösztönzött az írásra?

Barátnőm néhány éve elküldött nekem egy regényt, amit ő írt, és kedvem támadt kipróbálni. Aztán egészen tetszett és folytattam, és most itt vagyok, túl nagyon sok blogon :)

10. Honnan jutott eszedbe az ötlet?

Sokszor meghallok egy címet és onnantól minden jön magától, vagy álmomban látok valamit, esetleg lefekvéskor elkalandoznak a gondolataim..:)

11. Jártál már úgy, hogy alig várod, hogy megírj egy részt, de mire odajutsz, egyáltalán nincs hozzá kedved?

Fhú.. elég sokszor :D

Kegyetlen hold - 13. fejezet

13. fejezet

 Tökéletes tervem volt a hétvégére. Ki sem mozdulok a szobámból. Akkor biztosan nem találkozok senkivel. Összetörtem lelkileg, de nem számít. Túlélem. Eddig is sikerült, és most sem lesz másként. Talán kicsit tovább tart majd felépülni, de menni fog. Ameddig senki sem kezd el kérdezősködni és mindenki békén hagy, tökéletesen megleszek. Nincs szükségem Meg ölelésére, Zac megérthetetlenségére, csak a szobám nyomasztó magánya kell. A sötétség, amiben eltűnhetek, az ágy, amiről fel sem kelek, ez mind tökéletesen elég.
 Csak ültem az egyik sarokban, talán már órák telhettek el anélkül, hogy akár az ujjaimat megmozdítottam volna. Mindent magamra zúdította

m, az összes emlékképet, az összes gyilkosságot, mindent, ami az elmúlt héten történt. Régebben ezek az álmok csak álmok voltak, nem hittem volna, hogy valójában megtörténtek. De akkor még csak egy erdőben rohangásztam és kergetett valami, talán én kergettem valakit. Mára egy gyilkossá váltam, ráadásul nem is önszántamból öltem. Tudni akartam, mi folyik itt. Mindenáron ki akartam deríteni. Minél tovább ücsörögtem és gondolkoztam ezeken a dolgokon, annál inkább arra jutottam, hogy meg kell tudnom. A tervem, miszerint meg sem mozdulok ez alatt a két nap alatt, úgy tűnt, nem jöhet össze. Majd a következő hétvégén.
 Óvatosan, de annál elszántabban álltam fel és indultam el az ajtó felé. Későre járt, próbáltam halkan kinyitni az ajtót. Anyámat nem zavarta, hogy egész nap fél percre látott, ameddig készítettem magamnak ennivalót. Óvatosan lesétáltam a lépcsőn. A konyhában még égett a villany, ami azt jelentette, hogy a nő még ébren volt. Ránéztem a nappali falán lévő órára, amit a félhomályban csak sok erőlködés árán tudtam kivenni. Nyolc múlt. Halkan kinyitottam a bejárati ajtót, ami óvatosan megnyikordult. De mozgást továbbra sem hallottam, ezért gyorsan kiléptem azon, majd szinte bevágtam magam mögött. Innentől kezdve sima ügyem volt, nem érdekelt, hogy anyám hallotta-e. Az ég alja narancssárgás fénybe borult, ahogy a nap lassan haladt lefelé. Óriás gömbként terült el a szemem előtt, ahogy az utcán haladtam végig. Tudtam, merre kell mennem, egyszerű volt kitalálni, hol találok választ a kérdéseimre.
 Megállíthatatlan voltam, úgy éreztem, minden, ami eddig történt, nem érdekelt. Az életem romokban hevert, talán már a rendőrség is engem keresett, de egyszerűen nem foglalkoztam vele. Van az a pont, ahol az embert már nem képes érdekelni semmi sem, ami körülötte történik. Én most érkeztem el ide. Úgy éreztem, lehet bármi, már mindegy, hogy mi lesz velem. Meghalok, börtönbe kerülök, vagy még több élet szárad majd a kezemen… egyszerűen nem gondoltam rá. Vagyis megfordult a fejemben, de egyetlen vállrántással elintéztem magamban.
 Mire elértem a célomat, a nap már lement, az ég egyre sötétebb lett. Megjelent az első csillag, én pedig összeszorított szemmel kívántam, hogy sikerüljön. Még utoljára hátra fordultam, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezt az utat többé nem látom. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért voltam ebben annyira biztos, de éreztem. A testem bizseregni kezdett, a gyomromat ismerős érzés öntötte el. Mint amikor az ember az utolsó óráját éli meg. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért voltam ebben annyira biztos, de éreztem.

 Még utoljára felnéztem az égre, ami egyre sötétebb volt. Majd észrevettem a hold hatalmas, kövér alakját, ami egyetlen fényforrásként világította be az erdőt. Aztán tettem egy lépést előre, és az összes érzésem eltűnt. Mintha már nem is én lettem volna, tudtam, hogy történik valami. De akkor már nem érdekelt. Tudtam, hogy nincs visszaút, nem gondolhatom meg magam. Vége van. Talán az utolsó, hogy ebben az erdőben járok, hogy látom a holdat, hogy végignézhettem egy naplementét. Mégis boldog voltam. Egyszerűen csak nem érdekelt.

 Ahogy haladtam egyre beljebb, már semmit sem éreztem. Nem volt hideg, a szél továbbra is játszott a hajammal, néha megtépte, nekem mégsem tűnt fel. A sötét kezdett elhatalmasodni a tájon, ami egyre ijesztőbbé vált. Leheletem füstfelhőként gomolygott előttem. Minden olyan semlegesnek tűnt. Az érzékszerveim eltompultak, csak előre figyeltem, mégsem láttam semmit. Ahogy nekimentem egy fának, a törzse felhorzsolta a kezemet, de nem fájt. Elképzeltem az égető érzést, ami majd holnap reggel vár rám, ha egyáltalán megélem azt. De ekkor már nem gondolkoztam. Csak mentem előre, a lábaim önálló életre keltek. Valami újra kezdett elhatalmasodni rajtam. Tudtam, hogy jó irányba haladok. Aztán kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Újra eltompultak a gondolataim, már semmit sem hallottam vagy láttam. Amire eddig minden erőmmel koncentráltam már csak piti kis ügynek tűnt, aminek semmi köze a célomhoz. Mégis tudtam, hogy ennek így kell lennie. Valami legbelül azt súgta: csak előre! Megállíthatatlanul törtem át a bokrok és gallyak között. Az aljnövényzet, amiben máskor megakadt a lábam, mintha ott se lett volna.

 Tudtam, hogy ez az utolsó utam. Tökéletesen felkészültem rá, hogy többé nem jutok ki innen. Ismerős környékre érkeztem. Az erdőnek ezen a pontján pár nappal ezelőtt egy rohadó félben lévő ház állt, amit virágok, és elburjánzott fák vettek körül. Benőtték a ház minden szegletét, szinte már csak azok tartották életben a roncsot. Most a tisztás tökéletesen üres volt. A fű elszáradt, egy helyen mindent hamu borított azt jelezve, hogy itt valami hatalmas dolog történt. De ezt senki sem tudhatta, két embert kivéve. Talán mindkettő egyformán szenved, talán mindkettőnek az a sorsa, hogy az erdőben tegye meg az utolsó lépéseit.

 De tudtam, hogy nem vagyok egyedül. A gyomrom most biztosan kavargott, a szívem kihagyhatott egy-egy ütemet, és hevesebben verhetett. Nem tudtam, mivel semmit sem éreztem. A tudatom legapróbb része viszont figyelmeztetett. Elnéztem a tisztás túloldalára, ahol először semmit sem láttam. Túl sötét volt, majd a látásom kitisztult, és megjelent egy alak. Tökéletesen emlékeztem, tudtam, hogy ki az. Ha láthatnám, az arcán egy vékony seb húzódna, ebben biztos voltam.
 Egyetlen gondolat ötlött fel a fejemben, egyetlen szó, ami kimondva talán hülyén hangzott volna. De valahol mégsem volt az. Minden úgy történt, ahogy annak lennie kellett. A Sors újra a kezébe vette az életemet, és pont oda irányít, ahova mennem kell.

 Elkezdődött.

Kegyetlen hold - 12. fejezet

12. fejezet

 A percek a lehető leglassabban teltek. Figyeltem Zac-et, minden mozdulatra felé kaptam a fejem. A pillantásom csak annyi időre vettem le róla, amíg muszáj volt. Próbáltam nem túl feltűnő lenni. A fiú szemében talán csak egy lány lehettem

, aki belezúgott az előző esti búcsú miatt. Ki is ment a fejemből, hogy mi történt, miután hazakísért. De akkor miért akarna megölni? A sebet az arcán én okoztam, ezzel tökéletesen tisztában voltam. Beleillett az emlékeimbe, láttam magam előtt, ahogy először csak egy vékonyka csíkban jelent meg vér, utána egyre vastagabbá válva folyt le a fiú arcáról. Talán ő tudja, mi folyik itt. Lehet, hogy Zac az egyetlen, aki meg tudja válaszolni a kérdéseimet. Vagy ő maga sem érti, hogy mi történik, csak próbálja titkolni, hogy esténként önkívületi állapotban rohangál egy erdőben. Talán együtt megfejthetnék.
 Ne álmodozz, Myh! Míg én el voltam foglalva a képzelgéseimmel, fel se tűnt, hogy Zac már rég engem néz. Tengerkék pillantásával figyelte a mozdulataimat, tekintete az enyémbe fúródott. Hirtelen elveszítettem a fonalat, olyan volt, mintha csak mi léteztünk volna. Az idő megfagyott, az emberek eltűntek, az összes problémámat elfelejtettem. Csak a fiú volt, aki számított. Sosem éreztem még így magam. Egyszerűen elvarázsoltak a szemei, a gondolataim elkalandoztak. Gyomromban repdesni kezdtek a pillangók, ahogy még mindig engem nézett. Szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem, ő is meghallja.
 - Jól vagy? – kérdezte mézédes hangján. Szemében nem láttam mást, csak az óceán fagyos habjainak hullámzását. Tekintete szúróssá vált, amitől kínosan éreztem magam. Előre fordítottam a fejem, szemeimmel a diákok hátát kémleltem. Éreztem, ahogy az arcom lángba borult és tudtam, hogy a fiú is észrevette.

 - Persze, minden oké – hazudtam egyszerűen. Újra megrohamoztak az emlékképek, mintha villám csapott volna belém, úgy ébredtem fel az álmodozásból.
 - Furcsa vagy – jelentette ki.
 Nem néztem rá. Nem mertem, mert tudtam, hogy újra elvesznék azokban a gyönyörű szemekben. Mégis mi van velem? Sosem tudott ennyire lenyűgözni egyetlen fiú sem. Zac-ben volt valami, ami vonzott – a pillantásán kívül. Tudtam, hogy nem szabad, mégis a legszívesebben megöleltem volna, amilyen szorosan csak lehet, hogy érezzem őt. Az elmém egyik fele ezt akarta, annak ellenére, hogy a másik része figyelmeztetett. Veszélyes! Fuss, szaladj! Mégsem hallgattam rá. Talán jobban tettem volna. Talán nagyon sok szenvedéstől óvtam volna meg magamat. De nem érdekelt. Úgy éreztem, megéri. Volt benne valami, amitől azt kívántam, bár hosszú, szőke hajam és tökéletes alakom lenne. Amitől átlagos lánynak akartam látszani, olyannak, mint a suliban a legszebbek. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem ilyen vagyok, és soha nem is leszek. És a legrosszabb, hogy ez csak jobban elszomorított.
 Ébredj, Myh, figyelmeztetett egy belső hang. Ez egy olyan ősi megérzés volt, amit nem csak elképzel az ember, ezt tudja, ez jön. Volt benne valami, de az elmém felett elveszítettem az irányítást. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem lehetek én is olyan, mint akik nap, mint nap körülveszik a fiút. Szerettem volna vele lenni, érezni, hogy milyen, amikor szeretnek. Mindent tudni akartam róla, és ahogy tovább bámultam a tökéletes szemeit, egyre inkább ezt éreztem.
 Próbáltam kiverni a fejemből, de mindig ide kanyarodtam vissza. Lehetetlen, hogy ilyen hatással legyen rám! Ez nem én vagyok… Egyre csak ezt bizonygattam magamnak, de nem ment. Ugyanúgy epekedő pillantással bámultam tovább, ami számára már idegesítővé válhatott. Csodálni kezdtem minden mozdulatát. Az agyamra köd szállt, csak homályosan érzékeltem a történéseket.
 A büntetés viszonylag hamar eltelt. Magammal küzdöttem, így fel sem tűnt az idő múlása. Összepakoltam a cuccaimat, majd a terem ajtaja felé vettem az irányt, de valaki hátulról megállított. Megfordultam és Zac hirtelen olyan közel került hozzám, mint még soha. Szinte éreztem a testéből áradó forróságot, és a szíve dobbanását. Fél fejjel magasabb volt nálam, így a szájával kerültem szembe. Lassan emeltem fel rá a tekintetem, próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel és nem fog elájulni, ha sokáig így maradnak még.
 - Késő van. Hazakísérlek – zárta le gyorsan. Elfordultam tőle, próbáltam leplezni, hogy mennyire örülök neki, de tudtam, hogy a szemem mindent elárult.
 Az út első fele lassan telt el, csendben sétáltunk egymás mellett. Néha éreztem, hogy felém fordította fejét, pillantása az enyémbe fúródott, de nem néztem rá. Nem akartam látni, elég volt, hogy az emlékeimben tökéletesen élt a tekintete. A sebe csak csúnyította az arcát, ráadásul akkor eszembe jutott, hogy ő volt az, aki abban a lepusztult házban meg akart ölni. Továbbra sem kaptam választ a kérdéseimre. Most alkalom adódott arra, hogy feltegyem őket, én pedig gyáva nyúlként inkább kerültem a témát. Sosem voltam még ennyire határozatlan.
 Felnéztem az égre, ahol már a csillagok ragyogtak. A hold kövér alakja jelent meg egyetlen fényforrásként. Sötét volt, és az utcalámpák halvány fénye nem sokat segített a helyzeten.
 - Mi történt veled az elmúlt napokban? – kérdezte titokzatosan. Tudtam, mire gondolt. Tehát felismert.

 - Semmi.
 - Annyival másabb lettél, látom, hogy történt valami.
 - Igazad van – ismertem be. – De túlélem. Mint ahogy mindig, most is sikerülni fog – mondtam határozottan, pedig legbelül remegtem. Tudtam, hogy ezt nem így kellett volna csinálnom. Végre fény derülhetett volna mindenre, ami körülöttem történik, erre csak elzárkózom. Mi van velem?  

 - Te tudod… - Ezzel lezártnak tekintettem. Nem akartam, hogy többet kérdezősködjön, féltem, hogy ebben az állapotomban minden elárulok neki. Ki tudja, talán elég lenne egy ölelés, és már rögtön vinnének is az elmegyógyintézetbe vagy a börtönbe gyilkosság miatt.
 Az út további része csendben telt el. Nem tudtam, min gondolkozhatott, de engem felemésztett, hogy nem értettem, mi történik. Azt hiszem, ha ez sokáig fog még így menni, én beleőrülök. Nem sok idő telt el, mire megláttam a házunk magas, sötét alakját, ami szörnyetegként tornyosult fölénk. A nagy, barna ajtó barátságtalanul nézett rám, nem akartam bemenni. De idekint sem maradhattam a fiúval. Sehol sem akartam lenni, el akartam tűnni innen csak pár napra. De nem lehetett. Nem most.
 - Akkor jó éjszakát! – mondtam, mire a fiú csak bólintott, majd hátat fordítva tűnt el a sötétben. Nem értettem őt. De ma már eleget gyötörtem magam.
 Beléptem az ajtón, hátam mögött hagyva mindent, ami eddig felemésztett.